Két alkalommal láthattuk a Nemzeti Színház színpadán Theodórosz Terzopulosz rendezésében Ibsen Nóra című darabját a MITEM fesztivál meghívására a 10. Színházi Olimpia keretében. Az előadásról Gulyás Gábor írt kritikát.
Úgy alakult az életem, hogy nem láttam túl sok babaházat. Kisfiúként természetesen nem játszottam ilyesmivel, s mivel a gyermekeim is fiúk, nekik sem szereztem be. Amit volt alkalmam megszemlélni, az olyan idealizáltnak tetsző, műanyagból készült miniszoba volt, amelyben volt kiságy is – gyerek nélkül én sem tudom elképzelni az otthont, de ez a babaházforma kissé idegesített, mert menthetetlenül giccsesnek találtam.
Valószínűleg nem függetlenül attól, hogy az otthont már régóta többnek tekintem egy sematikusan berendezett térnél – leegyszerűsítve: olyan érzelmi elkötelezettségnek gondolom, amiben benne lehetnek a hagyományaink, a fontosnak érzett illatok és érzések is, magyarán a „lélek” tapasztalata.
Ezért is volt nekem nagy élmény az idei MITEM és a Színházi Olimpia nyitóelőadása, a Theodórosz Terzopulosz által rendezett Nóra, mert az Attisz Színház előadásában egy ilyen karakterű babaház jelenik meg. Itt nincs kiságy, nincs nagyágy, nincs szék, nincs asztal – a rendező által tervezett díszlet a lélek tere. Úgy kezdődik az előadás, hogy látszólag nem történik semmi. Világos ajtónyílások sorát látjuk – telik az idő, de egyik sem nyílik ki. Ez történik.
Szokatlan esemény színházban, de itt, most nézőként megtapasztalhatjuk a várakozást. Nórára várunk. Sokáig. Aztán kissé megnyílik az egyik ajtó, de ott nem a fiatal hősnő jelenik meg, hanem egy idősebb férfi, akiről nemsokára kiderül, hogy ő Krogstad. Nem sokat beszél, de ebből is rögtön érződik a karaktere – ő egy racionális gondolkodásra képes, magabiztos törtető. Aztán egy másik nyílásnál megjelenik Nóra is, szó szerint a férje fölött állva. Tipikus újgazdag divatbaba, férje, Torvald hatásos megjelenésű kanárija.
A pénz élteti, pontosabban a pénzhez kapcsolódó látszatok révén elérhető sikerek. Nem látszik őszintének, pedig szenvedéllyel beszél mindenről. Úgy tűnik fel, hogy szerelmes Torvaldba, s a férje is szerelemmel rajong érte. Boldog házaspár? Lehet. De hol vannak a gyerekeik? Őket nem látjuk, a szobalányt és a család barátait sem. De az idilli házasságban élő párból sem túl sokat, mert nincsenek hétköznapi szituációik. Hasonlóan mozognak, mint a ripacs színészek: dinamikusan és meggyőzően, de hagyományos epizódok nélkül. Mintha a testük csak egy fölösleges köntöse lenne a lelküknek, amelyek klasszikus jelenetek nélkül is képesek erősen kommunikálni. Nóra lelke viszonylag hamar háborogni kezd – rájön, hogy hiába él kötelességtudóan, nem juthat túl messzire.
A főhőst játszó Sophia Hill fantasztikus alakítást nyújtva hitelesen képes többször átlényegülni a színpadon – az öntudatos nő előbb Krogstad zsarolása előtt meghajolva próbálja uralni a férje lelkét, aztán az őt korábban kisegítő, most pedig kihasználó törtető munkatárs cselszövő praktikájába majdnem belepusztul, majd belátva, hogy egy erkölcstelen színjáték szereplője lett, képes új életet kezdeni, bátran lelépve a színről. Érthetjük úgy, hogy ezzel megfizet a bűneiért, de úgy is, hogy képes megszabadulni a bűnös örökségétől azzal, hogy amikor az álomszerű élete Krogstad megjelenésével rémálommá válik, abból nemsokára merész nagyvonalúsággal kiszáll.
Nem a Nóra-előadásokból ismerős feminista vonalat képviseli, nem azért mer az önmegvalósítás útjára lépni, mert a női szerepet újragondolja, hanem mert nem hajlandó elfogadni a hazug életet, amit itt történetesen a férje testesít meg. Nem játssza többé azt a játékot, amit Torvard rendez, amiben Krogstad egy drámai hős. Meggyőzően jeleníti meg az avittas értékeket képviselők lelkét a két férfi szereplő is, Taszosz Dimasz és Antonisz Miriankosz erős színpadi jelenléte nélkül biztosan nem tapasztalnánk meg azt a rendhagyó feszültséget, ami a produkciót végig uralja, de az előadásnak egy főszereplője van, s ez a színésznő kivételesen nagy alakítást nyújt.
Terzopulosz adaptációja hű maradt a norvég író drámafelfogásához, de képes volt új szintre, az emberi lelkek szintjére emelni a múltból kibomló, a jelent tönkre tevő konfliktust. Ez bravúros teljesítmény. Túlzás nélkül mondhatom, élmény volt látni.
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
