A Városmajori Szabadtéri Színpad törekvései és profilja egybevágott a Színházi Olimpiával, szögezi le a programsorozatban két előadással részt vevő színházat vezető Benkő Nóra, aki a csatlakozás, a meghívott produkciók és a jövőre vonatkozó tanulságok kapcsán osztotta meg véleményét, tapasztalatait.
– Kérdés volt, hogy a Városmajori Szabadtéri Színpad csatlakozzon a Színházi Olimpiához?
– Nem azért volt kérdés, hogy ki csatlakozott a sorozathoz és ki nem, mert én sosem állok be a sorba. Most sem tettem, mert nem vagyok hajlandó semmilyen játszmába belemenni. Az egész ország szét van szaggatva, ami rendkívül fájdalmas, én viszont úgy nőttem föl, színészként abban szocializálódtam, hogy a művészek tisztelik és szeretik egymást, az egyetlen mérce pedig a minőség. Persze, lehet azt mondani, hogy a jó, mint jelző szubjektív. Nem az. A jó színház egyszerre hat az észre és a szívre, egyszerre ad zsigeri és intellektuális élményt. Nem tudom elképzelni, hogy ne menjek oda valakihez és ne ölelgessem meg, ha jó előadást csinál, mert függetlenül a politikai hovatartozástól örülök a létrehozott értéknek. Mi minden előadás után fogadást tartunk, ahol megünnepeljük a közreműködőket, és az a tapasztalatom, hogy itt nagyon hamar elkezdődnek a valódi beszélgetések a produkcióról, a benne felvetett kérdésekről. Ezek az igazi, emberi és szakmai beszélgetések nagyon hiányoznak a jelenből.
Szerintem az az egyetlen feladata a színházcsinálóknak, hogy érvényes színházat csináljanak. Látom a politikai megosztottságot, de nem politikai alapon hozok meg döntéseket, csakis szakmai alapon és nem állok be senki mögé. Mi befogadó színház vagyunk, és a Színházi Olimpiához is emiatt, a Városmajori Szabadtéri Színpad profilja miatt csatlakoztam. Évek óta missziónk, hogy vidéki és határon túli színházakat hívjunk, de nem azért, hogy ezt bármilyen zászlóra föltegyük és lobogtassuk. Erőn felül hozzuk el ezeket az előadásokat, a küldetésből azonban nem lehet engedni. Ezért bővítettük ki idén az eddigi Városmajori Színházi Szemlét, mely Szemle plusz elnevezést kapott. Dupla előadásszámmal és immár két helyszínen zajlik ez a fesztivál 2023-ban. Hat nagyszínpadi produkció a Városmajorban, hat kamaraelőadás pedig a Kristály Színtéren, a Margitszigeten, ugyanis mindkét helyszínt a Szabad Tér Színház csapata működteti. A Szemle plusz programban kizárólag minőség alapján választott vidéki és határon túli meghívottak szerepelnek. Komolyan vesszük a hivatásunkat, ez ugyanis egy előválogatott és zsűrizett fesztivál. Peremartoni Krisztina személyében megtaláltam azt a biztos ítéletű és ízlésű művészeti tanácsadót, aki nem egyszerűen szívügyének tekinti a válogatást, de mindent élőben néz meg határon innen és túl. Amellett pedig, hogy van szemünk arra, mit hívunk meg, rendelkezünk a meghívások lebonyolításához szükséges elengedhetetlen kapcsolatrendszerrel is.
– A Színházi Olimpia keretében egy határon túli és egy külföldi előadás meghívására kaptak lehetőséget. Egy francia produkció Avignonból és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának előadása érkezett a Városmajorba. Hogyan állt össze ez a nemzetközi program?
– Az Avignoni Fesztivál előadásaiból eredetileg a Cseresznyéskertet szerettük volna meghívni, amelyben Isabelle Huppert játssza a főszerepet. Kriszta ezt a produkciót Bécsben látta. Letárgyaltunk mindent, majd jöttek azok az előírások a szerződésben, hogy hány öltözőt és milyen színű kanapét szeretne a társulat. Mi ilyen körülményeket nem tudunk biztosítani, ezért ezen a ponton átadtam a lehetőséget a Nemzeti Színháznak. Ennek Vidnyánszky Attila nagyon örült, és úgy tudom, el is kezdődtek a tárgyalások, csak időpont egyeztetési kérdések miatt tolódott el idénről a meghívás. Az Apropó, Hamlet! Olivier Py rendezése a második helyen szerepelt a listánkon. Py nagyon filozofikus alkat, ebben a Shakespeare-ből kiinduló, de a drámaszöveget csak alapanyagként kezelő szövegben is rengeteg utalást rejtett el, és a francia nyelvvel is izgalmasan játszott, mindezt a vásári komédia stílusában és a magyar nézők számára szokatlan módon, szünet nélkül három és fél órában. Abban bíztunk, hogy ez az előadás az ínyenceknek, a megszállottaknak, illetve a francia kultúrában létezőknek jelenthet igazán nagy élményt, és egyáltalán nem csalódtunk.
– Hogyan sikerült megtalálni ezeket a nézőket?
– Nem volt egyszerű, de jó alapot adott hozzá az, hogy az első diplomámat az ELTE-n francia-magyar szakon szereztem, illetve egyik kollégám évekig francia nyelvterületen élt. Felvettük a kapcsolatot azokkal a középiskolákkal, ahol a francia nyelvet nagyon magas szinten tanítják, illetve az egyetemek francia tanszékeivel. A Francia Intézettel is elindult egy együttműködés, a Magyar -Francia Kereskedelmi és Iparkamarán keresztül pedig eljutottunk a Magyarországon működő francia cégekhez. Nagyon komoly kutatást végeztünk, és ez a marketingünkben is új megközelítést jelentett. Ez az alapos munka azért volt szükséges, mert ahogy mondtam, ez a darab teljességében a francia anyanyelvűeket vagy a nyelvet anyanyelvi szinten beszélőket tudta elkapni, nekik volt ehhez igazán fülük, szívük. Ennek köszönhetően igazán értő nézőink voltak, akiknek ez az előadás több visszajelzés szerint is fontos, meghatározó élményt jelentett. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a franciául nem tudók nem tudták követni az előadást, mert Keszthelyi Kinga bravúros fordítást készített, a színészi játék pedig mindenkit lenyűgözött, de a mélyebb rétegeket, valamint az improvizációt a francia kultúrába beágyazottak érthették igazán. Ha pedig már megtaláltuk a potenciális nézőket, arra gondoltunk rendezzünk az Apropó, Hamlet! köré egy francia blokkot, amelynek része volt a Nagy József koreografálta OMMA mellett egy francia nyelvű filmes program is.
– Az OMMA két este volt műsoron, immár az Olimpia keretein kívül, saját erőből finanszírozva. A dupla előadás nem jelentett rizikót a nézőszám szempontjából?
– Máshonnan közelítenék. Az előadásban közreműködő táncosok Afrikából érkeztek, és ha már ekkora távolságot megtesznek, egyszerűen úgy éreztük, nem szabad, hogy az OMMA csak egyetlen este kerüljön színpadra. Még így sem tudott nyereséges lenni anyagi szempontból ez a két alkalom, mert magasak a költségek, de ahogy mondtam: mi ügyeket szolgálunk, ebben az esetben azzal, hogy megmutatják nekünk az ősi kultúrájukat, mi pedig megtapasztalhatjuk annak az elementáris, elsöprő erejét. Számomra hatalmas élményt jelentett a táncosokkal az előadás utáni beszélgetés. Megkérdeztem, mitől ennyire sugárzóan boldogok és felszabadultak, hiszen folyamatosan fülig ért a szájuk. Egyszerűen nem értettem, honnan jött ez az életöröm. Amit elmondtak, abból kiderült, nincs nagy titok: a közösséget, az emberi kapcsolatokat az egyén és a pénz elé helyezik, és megélnek minden pillanatot, örülnek a legapróbb dolgoknak is. Ez elgondolkodtató és tanulságos volt, hiszen mi individualizálódunk, dolgozunk, mint a robotok, tárgyakkal vesszük körbe magunkat, felhalmozunk, eközben pedig elveszítjük azt a bizonyos ősit. Remélem, a nézők is megérezték ezt az üzenetet.
– Milyen élménnyel távoztak a társulatok? Milyen visszajelzések érkeztek tőlük?
– Arra nagyon büszke vagyok, hogy aki nálunk fellép, egyértelműen pozitív benyomásokkal távozik. Most is ez történt. Az OMMA egyik színésze arról beszélt nekem, hogy sokféle színpadon játszottak már, de itt olyan volt a nézőtér energiája, hogy az utolsó sorban ülőkét is érezte. A Hamlet színészei is azt emelték ki, hogy rájuk összpontosult az energia. Ígérték, örömmel jönnek, ha újra meghívjuk őket. A városból sajnos keveset láttak, mert nem volt elég idejük, de felkeltette a kíváncsiságukat Budapest, és volt, aki jelezte, mindenképp visszatér turistaként.
– Mennyit kellett dolgozni azon, hogy a közönség és a játszók közötti negyedik falat lebontó, a nézői közreműködésre építő A nép ellensége megtalálja a helyét a térben?
– Amikor 2021-ben felújítottuk a nézőterünket, azt tartottam szem előtt, hogy ebből a szempontból is alkalmazkodjunk a színház változásához, és a nézőtér kialakításánál is dobjuk el az elavult formákat. A széksorok egy része ennek megfelelően kivehető, mobilan rendezhető el, ahogy már tavaly a szolnoki Sirály esetében is megtapasztalhatta a közönség. A nép ellenségéhez egy körbeülhető színpadot alakítottunk ki, és az Olimpiának köszönhetően ezt a nálunk semmilyen szinten nem rentábilis előadást láthatta és átélhette a közönség. Nagyon izgalmas volt, hogy a Színházi Olimpia keretén belül a demokráciáról beszélgettünk, és különleges volt megtapasztalni azt a szabadságot, amivel mi Magyarországon már alig élünk a színházainkban. A határon túli magyar színházaknál nagyobb ez az alkotói szabadság. A hihetetlenül eredeti és elgondolkodtató nézői hozzászólásokból elképesztően erős improvizációk születtek a népgyűlés jelenetben. Egészen hátborzongató volt számomra az az este.
– Összefoglalhatjuk úgy a Színházi Olimpiát a Városmajori Szabadtéri Színpad számára, mint a szintlépésre kapott lehetőségét, amelyet sikerült kihasználni?
– Igen, mivel ez volt az első alkalom, hogy nyugat-európai társulattal is tudtuk bővíteni a meghívottak körét, ami perspektívaváltást jelentett, nem beszélve az anyagi biztonságról, hiszen ma nagyon nehéz meghívni egy külföldi előadást. A Szemlénk keretén belül vidéki és határon túli produkciókat 11 éve hívunk a Városmajorba. Ma azonban a költségeket nem csupán a távolság drágítja meg, hanem az előadó-művészeti díj is eleve magasabb, mint eddig, amire rájönnek a szállítási, utazási és szállásköltségek, ezek pedig a magyarországi vidéki színházak előadásait is érintik. Irgalmatlanul megnőttek az árak, nekünk pedig nagyon meg kell fontolnunk, hogy pályázati támogatás nélkül mit hívunk. Egyáltalán nem bántam meg, hogy az Olimpiához csatlakoztunk. Értékes dolgokat hoztunk el, nekem pedig semmi más célom nem lehet, mint az, hogy a budapesti közönség ezeket az értékeket lássa.
– Elképzelhető, hogy az idei francia évad nyomot hagy a Városmajori Szabadtéri Színpad műsorában oly módon, hogy más nyelvek, más kultúrák kerülnek a már Olimpia utáni időben egy-egy nyár és kora ősz fókuszába?
– Elgondolkodtam ezen én is, de ez egy összetett kérdés. A Városmajori Szabadtéri Színpad komoly űrt tölt be a műsorkínálatával, hiszen nyáron, Budapesten csak nálunk lehet például prózai előadásokat megtekinteni. Fővárosi fenntartású intézmény vagyunk, a Főváros támogat minket, miközben a kultúrpolitikai döntések ránk is hatással vannak. Nagyjából húsznál tart a forráshiány miatt elutasított állami pályázataink száma, pedig nemes célokra kértünk plusz támogatást. Az olyan ügyek ugyanis, mint a határon túli vagy vidéki előadások bemutatása, igenis támogatásra érdemesek, de meghívásuk rendkívül költséges. Az Olimpia utáni időben is szívesen vállalkoznánk külföldi produkciók bemutatására a Városmajorban, de ehhez további anyagi forrásra van szükségünk.
Számos fórumon elhangzik, hogy mennyibe került az Olimpia, abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, ha ez az összeg nem erre a célra megy, átcsoportosítják-e más fontos kulturális projektekre. Az viszont tény, hogy szakmailag minden kétségen felüli az Olimpia rendezvénysorozatának a jelentősége. Minden színházi alkotónak rendkívül tanulságos és egy életre szóló élmény lett volna ezeket a különleges előadásokat látni.
A Színházi Olimpiához való csatlakozásban az is motivált, hogy a közönség nyáron ezeket a formabontó külföldi előadásokat Budapesten is láthassa. A kőszínházak bezárnak, és többnyire szeptember közepén-végén nyitnak ki. Ami nem véletlen, hiszen a színházépületeink nem hűthetőek megfelelően, az emberek pedig nem szívesen mennek be egy meleg, levegőtlen kőszínházba a nyár közepén. Emellett a színészek sem arra vannak kondicionálva, hogy nyáron színházban játsszanak. A minőségi szabadtéri nyári színházra tehát egyre nagyobb az igény, ezért tudunk telt házas előadásokat produkálni, és mehettünk el abba az irányba, hogy mi nem koncerteket adunk, nem bulihelyszínként funkcionálunk, a műsoron pedig nem felszínes látványosságok, hanem minőségi színházi előadások vannak.
– Mi volt vagy lehetett volna az Olimpia legnagyobb tanulsága?
– Az, hogy mennyire sokféle színházi nyelv, forma van a világban, milyen szabad és sokszínű a fogalmazásmód, amelynek csak egyetlen iránya az a kisrealizmus, ami bennünket jellemez. A színház lehet artistamutatványokkal fűszerezett, tisztán látványközpontú vagy fegyelmezetten és kizárólag a tradicionális formákból merítő. Feltöltöttek ezek az esték, rettenetesen sokat lehetett tanulni ezekből az előadásokból. Én őszintén bánom, hogy nem ült ott mindenki, akinek ott kellett volna ülnie, vagy hogy a színésztanoncoknak nem mondták azt, az Olimpia három hónapjára azok az előadások jelentik az órákat, hiszen ennél nagyobb tanítás szerintem nem is kell. Én is és Peremartoni Krisztina is sok előadást láttunk, az elmúlt közel három hónap nekünk is rengeteget jelentett szakmailag. A saját fejlődésünk érdekében próbáltuk kihasználni ezt az egyedülálló lehetőséget.
Azt viszont fájdalommal élem meg, hogy az Olimpia előadásaiban látott szabadság, kísérletezés és sokféleség kezd eltűnni a hazai palettáról. Nagyon remélem, akik meghívták ezeket az előadásokat, azok is úgy gondolják, a színháznak folyamatos kísérletezésben kell léteznie. Lehetetlen és értelmetlen az évtizedek alatt bevált rutinra építeni, amikor a gyerekeink pár másodperces, vizuális ingerekkel teli TikTok-videókat néznek. Őket képtelenség bevonzani a színházba, ha a megszokott dolgokat erőltetjük rájuk, amit ők unalmasnak, lassúnak, fantáziátlannak találnak. Ha nem fogjuk föl, hogy az az idők szele, ami az Olimpia alatt megérintett bennünket, hogy efelé megy a világ, ha ebből nem tanulunk, a mi színházunk el fog sorvadni. Ha pedig a kísérletező műhelyek tűnnek el, pláne elveszítjük a fiatal nézőket. Ez pedig nem lehet cél semmilyen időtávlatban.
