Folytatjuk a Madách Projektről szóló beszámolók sorát. A következőkben Bianca Temneanu, az I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem mesterképzéses rendezőhallgatójának sorait olvashatják, aki két szaktársával együtt Az ember tragédiájának három színét is színpadra állították és a magyarországi alkotófolyamatban is részt vettek.
Hajógyári-sziget, Budapest.
Az egykori hajógyár hatalmas romja egy ipari csarnokban egy színházi multiverzumot zár körül, amely Ádám időben és térben tett szörnyű utazását hivatott bemutatni, fáradhatatlan vezetőjével, Luciferrel együtt.
Vidnyánszky Attila, aki több Az ember tragédiája rendezéséről ismert, a szerző, Madách Imre, születésének 200. évfordulóját egy maratoni előadással ünnepli egy rendhagyó térben, ahol több mint 150 színész kelti életre a mű egy-egy színét.
Mi, a rendezői mesterszak három elsőéves hallgatója, kilenc elsőéves és két végzős, szintén mesterszakos, színészhallgatóval együtt, a saját alkotói világunkkal járultunk hozzá ehhez az előadáshoz: az eredeti drámai költemény 15 színéből hármat mi állítottunk színpadra.
Túl a társrendezés érdekes élményén, a nehéz, rejtélyes, régi szöveggel való munkán és azokon (természetes) feszültségeken, amelyek annak a folyamatnak voltak a részei, amely alatt a „miénkké” vált a három szín, úgy vélem, hogy ennek a projektnek a legfontosabb mozzanata az volt, hogy részt vehettünk egy egész létrehozásában, a sok esztétikai és fonetikai különbözőség harmonizálásában, amelyek kötődjenek akár a testiséghez vagy a színészi kulcsokhoz, az adaptációhoz vagy az átíráshoz, a hang- és fénytechnikához, a koreográfiához és a térbeliséghez, a szcenográfiához, a zenéhez, a tempóhoz, a ritmushoz, a színekhez, és így tovább, és így tovább, és így tovább…
Néhány nap alatt egy hatalmas működő mechanizmus épült fel, egy új szívvel, amelyben mindannyian együtt lüktettünk. Rájöttem, hogy még lehet, hogy létezik még színház, hogy reménykedve nézhetünk felfelé. Hogy (mi) egyhangúan, együtt kiálthatjuk, a színészekkel az előadás végén: Ne féljetek!
