A kaposvári Csiky Gergely Színház és a Veszprémi Petőfi Színház is vendégül látta a Csíki Játékszínt a 10. Nemzetközi Színházi Olimpia keretében a Vladimir Anton rendezte III. Richárd című előadással. A társulat és a produkció fogadtatásáról a címszerepet megformáló Kozma Attilával beszélgettünk.
Két színház is meghívta a csíkszeredai színház előadását a Színházi Olimpia keretében. Milyen élményekben volt része a társulatnak?
Kaposváron voltunk először, és volt egy ünnepi érzete, ünnepélyes hangvétele az egésznek. Például, amikor megérkeztünk, a művészbejáratnál egy, a Csíki Játékszínt üdvözlő transzparens fogadott. Ez teljesen meglepett, ilyen még soha nem volt. Nagyon kedves, segítőkész volt mindenki, nagyon jók voltak a körülmények, a fogadtatás kiemelkedő volt. Lehet, hogy volt egy extra figyelmesség, hogy ez a rendezvénysorozat jól sikerüljön. Olyan volt, mint amikor egy ritkán látott vendég jön hozzád, és akkor nagyon kiteszel magadért, hogy minden rendben legyen, és nem csak kávéval kínálod meg, hanem ebéddel is, és megmutatod a helyi nevezetességeket. Kaposvár után Veszprémben léptünk fel, mindkét helyen előadás után fogadáson vehettünk részt.
Úgy fogalmazott a csíkszeredai bemutató előtt, hogy ez az előadás egy szeretethiányos ember véres vígjátéka. Hogyan fogadta a kaposvári és a veszprémi közönség a Csíki Játékszín III. Richárdját?
Számomra az volt az érdekes, hogy elkezdtem viszonyítani a csíkszeredai közönséget azokhoz a közönségekhez, ahol játszottunk. Annak örülök a leginkább, hogy a csíkszeredai közönség is ehhez az élvonalhoz tartozik. Például, Kaposvár színházi múltja Magyarországon meglehetősen híres. Ez egy olyan előadás, amely nagyon rugalmas, befogadó és széleslátókörű embereket igényel. Nagyon jó volt, mert megismerve az előadás alatt és kapcsán érkező reakciókat, rájöttem, hogy Csíkban is ugyanezek a reakciók, mint Kaposváron. És ez nagyon jól esett, hogy egy olyan városban élek, amelyiknek egy olyan közönsége van, amelyben él az általános nagy színházi tudat. Ilyenkor azt érzem, hogy van értelme ezt csinálni. Kaposváron ez egy nagyon jó pillanat volt, egy olyan élmény, ami előre visz engem is, a társulatot is, meg egyáltalán a színháznak a létjogosultságát, szerepét egy közösségben. Mindenképp jók ezek a kiszállások, vendégjátékok, mert tudunk viszonyítani, látunk jó és rossz példákat is, amelyeket az itthoni körülményekhez hozzárendelhetünk. Veszprémben picit nehezebben fogadták be az előadást. Érezhetően furcsa volt számukra, hogy például kifelé beszélünk az előadásból, vagy, hogy a nézőtérről indítunk. Az ottani repertoárt végignézve kitűnt, hogy hangsúlyosan operettek vannak műsoron, és talán ezért is volt az, hogy az elutasítás mezsgyéjén táncolt a reakciójuk. Találkoztak egy másfajta színházi nyelvvel, mint amelyikhez hozzá vannak szokva, és ez meglepte őket.
A fentiek tükrében még milyen hozadékai, esetleg tanulságai vannak ezeknek a találkozásoknak?
A legfontosabb, hogy történhetnek kapcsolódások. Nagyon jó lenne – de ez mindig pénz kérdése is – ha folyamatos áramlás lenne a színházak között, ha folyamatos lenne az átjárás: jönnének a magyarországi társulatok hozzánk, és mennénk mi is hozzájuk. De egyébként az erdélyi színházak is alig látják egymást. Pénzhiány, de talán a személyes ellentétek, gőg miatt is. Pedig meg lehetne ezt csinálni, hogy mindenik színház induljon el egy-egy körkörös turnéra. Mert egymást látni kell. Ráadásul a színésznek olyan a mestersége is, hogy azzal tanul, ha lát más előadásokat, érdekes alakításokat, így gazdagodik, ha lát valami mást is, mint amit ismer, megszokott, ha „ellopja” a tudást. A közönségnek is kell az, hogy lásson újat, más színházat, ezáltal a látószöge nyílik, bővül. A közönség is tanulhat, fejlődik, igényesebb lesz, ha minél többféle színház előadását látja, ha többféle előadást néz minél sokféle műfajban. És a frissesség mindig kell, nézőként is. Biztos, hogy meg lehet szervezni, ki lehet találni, és a magyar színházak is egymás között ezt megtehetnék. Most az olimpián bebizonyosodott, hogy lehet.
Az interjút Péter Beáta készítette.
