A 10. Színházi Olimpia három hónapja alatt napi rendszerességgel számolt be az eseménysorozat részleteiről a Mediaworks új kulturális divízója, a Kultúrnemzet is a Magyar Nemzet hasábjain hírek, interjúk, kritikák és beszámolók formájában. A színházi fesztivál jelentőségéről, személyes élményeikről kérdeztük Toót-Holló Tamás írót és irodalomtörténészt, a divízió vezetőjét.
– Milyen várakozásokkal tekintettél a Színházi Olimpiára, és azokhoz képest milyen tapasztalaid voltak?
– Sokat vártam tőle: de elsősorban intellektuális élményekre számítottam. Ezekben részem is volt, de számomra nagyon kellemes meglepetésként több esetben érzelmileg is érintetté váltam.
– Mely előadás volt rád a legnagyobb hatással, és miért?
– Négy előadást emelnék ki. Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében az Ifjú barbárokat. Albu István rendezésében a Woyzecket. Heiner Goebbels rendezésében a Mindaz, ami történt és történhetne című előadást, s végül Vidnyánszky Attila rendezésében a Madách Projekt grandiózus előadását. Az Ifjú barbárok látszólag a múltról beszélt, de segítette a mai kultúrharcok megértését is. A Woyzeck a német indusztriális metál használatával alkotott lenyűgözően eredetit. Goebbels rendezése a színház fogalmát segített újraértelmezni. A Madách Projekt pedig egy kultúrdiplomáciai bravúrmutatvány is volt – túl a művészi erején.
– Mely voltak számodra a legkiemelkedőbb pillanat?
– Madách Projekt görög színének előadása, amelyben az Athens Conservatoire Drama School hallgatói mutatták meg tudásuk legjavát. Pazar színházi varázslat volt, a színpadon múló idő kezelésének példaértékűen különleges bemutatása. És hozzá elhangzott az adott színben egy magyar népdal olyan előadása, amitől könnyek szöktek a szemembe. És ugyanez a Madách Projekt még másért is emlékezetes marad a számomra. A darab végén két ünneplés is volt – amelyen a sok-sok fiatal színész nemcsak a darabot magát, hanem Vidnyánszky Attilát is ünnepelte. Volt egy hivatalos eufória – részeként a tapsrendnek. De aztán volt egy másik is, ami a színfalakon kívül, a rendezvénytér előcsarnokában zajlott. Erre csak úgy véletlenül, nem szervezetten lehetett rálátni a nézőtér széksorain állva. A világ minden tájáról összesereglett színinövendékek ott is, még ott is nem szűnő lelkesedéssel ujjongták azt az egyetlen szót, hogy „Attila”. Ettől megint csak végtelenül meg lehetett hatódni. Kicsit lélekben mindannyian Vidnyánszky Attilává lényegülhettünk át akkor. Nem az ő érdemeit a magunkénak érezve, de az ő ünneplésében mégis osztozva. Úgy is, mintha mi ünnepelnénk őt. De úgy is, mintha vele együtt minket is ünnepelnének. Magyarként. Jó volt akkor Attila helyébe képzelni magunkat. Nem irigykedve. Hanem lélekben kicsit felmagasztosulva. A magyar kultúra határait kitágítva.
– Íróként, szerkesztőként, irodalomtörténészként, kulturális újságíróként miben látod egy ilyen léptékű nemzetközi esemény jelentőségét hazánkban?
– Óriási diplomáciai jelentősége volt a rendezvénynek. Pontosan egy olyan időszakban, amikor Magyarországnak szüksége is volt erre az elismerésre – hiszen a nyugati világot átjáró neomarxista kultúrharca, a cancel culture idején mi, magyarok minden trend ellenében kiállva sokkal inkább a normalitás kultúráját védjük, mint bárhol máshol bárkik a nyugati világban. Vagyis felmérhetetlen jelentősége volt annak, hogy pont minket tisztelt meg ez a sok-sok kiváló produkció azzal, hogy nálunk vendégeskedhettek. Tették ezt esetleg akkor is, ha a woke és a genderelmélet ideológiájával többé-kevésbé áthatott szemlélettel jöttek. S ilyenformán a mi kulturális szabadságeszményünkkel is szembesülhettek. Azzal a toleranciával, hogy mi ezt is zokszó nélkül fogadjuk. Dacára annak, hogy a világot nagyon is másként látjuk. Fordítva ezt nehezen tudnám elképzelni. De hát a liberalizmus csak a szavak szintjére korlátozódó álságosságát már régen ismerjük. Miközben mi, patrióta konzervatívok legalább megmutattuk most a színházi világnak, hogy milyen az igazi tolerancia.
Ami történt, ilyenformán a kultúra – mint közös nyelv – melletti szellemi erődemonstráció volt. Annak bizonysága, hogy a kultúrára a politikának még komolyabb téteket kellene tennie, mint eddig. Mert ezzel a párbeszéd lehetőségét lehet megteremteni olyan felek között is, akik egyebekben másféle szemlélettel tekintenek a világra.
– A közönség részéről milyen fogadtatást tapasztaltál az általad látott produkciók során?
– Lelkesítő élmény jelen lenni az eseményeken. És látni a magyar művészeti élet erősen töredezett közegeiből szinte mindenkit ellátogatni az olimpiai eseményekre. Jeléül annak, hogy a minőség szempontjai – szerencsére – még mindig mindent felülírhatnak. Ha nem is mindig, de a színházi olimpiai kivételes szellemi auráját érezve azért mindenképpen.
