Októberben ünnepelte fennállásának harmincadik évét a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház egy olyan időszakban, amely folyamatos alkalmazkodást kíván a társulat minden tagjától. A teátrum vezetőjével, Sin Edinával az elmúlt másfél év tapasztalatairól, nehézségekről és tervekről is beszélgettünk.
– A nyilvánvaló nehézségek ellenére rengeteg helyre eljutottatok a társulattal ebben az évben is. Hogy telt eddig a 2023-as év?
– A háború kitörése óta olyan a színház helyzete, mintha hullámvasúton ülnénk: nem tudjuk kiszámítani, mi történik a következő pillanatban, így arra rendezkedtünk be, hogy minden helyzetre jól tudjunk reagálni. Az elsődleges szempont az, hogy az előadásaink éljenek, tehát a színészek és a színházi háttérmunka is meglegyen, illetve, hogy a meglévő előadásaink mellett az új előadások létrehozására is jusson elég idő. Ezeket működtetve készen tudunk állni arra, ha lehetőségünk van játszani. Alapvetően két részre osztanám ezeket a lehetőségeket. A legfontosabb, hogy Kárpátalján tudjunk játszani a közönségünknek, emellett pedig igyekszünk eleget tenni a nemcsak a magyarországi, hanem a Kárpát-medence más magyarlakta régióiból érkező megkereséseknek, fesztiválmeghívásoknak is. Az elmúlt másfél évben négy új előadásunk született, jelenleg a legtöbbet A helység kalapácsát játsszuk, amelyet már a háború kitörése után kezdtünk el próbálni, és már túl vagyunk az 56. előadáson. Emellett a régebbi előadásainkra vonatkozó kéréseknek is eleget teszünk: ilyen például a Tóték, amely 19, vagy Csehov Egyfelvonásos komédiák című előadásunk, amely 25 éve képezi a repertoárunk részét. Ezekkel nagyon sok helyre eljutottunk idén is.
– Ezek szerint még most is érezhető az az összefogás, amellyel a magyar színházi szakma a beregszászi társulat mellé állt a háború kitörésekor?
– A szakmán belül nagyon jók a kapcsolataink, és az elmúlt hónapokban ezek még jobban aktivizálódtak. Sokan felfigyeltek arra, hogy milyen helyzetbe kerültünk, és szerettek volna segíteni. Minket az előadásfelkérésekkel tudnak támogatni a legjobban, tehát azzal, ha végezhetjük a munkánkat. A jelenlegi helyzetben ez rendhagyó logisztikai feladatot jelent: meg kell azt szervezni, hogy a tagok esetleg több helyszínről érkeznek az előadásra, meg kell oldani az utazást és a díszletek szállítását is, valamint a próbahelyszínek is változatosak. De hál’Istennek elmondhatjuk, hogy mindig meg tudtuk oldani a felmerülő nehézségeket.
– A társulat több tagja nem tud most hazautazni a háborús helyzet miatt, ennek ellenére igyekeztetek folytatni az elmúlt években felépített munkát Kárpátalján is. Milyen programokat sikerült megvalósítani?
– Valóban, tavaly február óta a beregszászi színházat nehezen éri el a társulat minden tagja, hiszen a határon csak a nők járhatnak szabadon. Az első hónapokat nyilvánvalóan az határozta meg, hogy túléljünk, de ezt követően szép lassan helyreállt valamiféle rend Kárpátalján. Azt hiszem, erre is rendkívül büszkék lehetünk, mert ez is mutatja az ottani magyarság szervezettségét. Amikor egész Ukrajnában még szünetelt az oktatás, Kárpátalján a közel tizenötezer fős magyar iskolarendszer már megkezdte a működését. Ekkor úgy döntöttünk, hogy olyan előadásokat igyekszünk létrehozni, amelyekre biztosan lesz érdeklődés.
Így született meg 2022 őszén A királykisasszony, akinek nem volt birodalma című meseelőadásunk, amelyhez nincs szükség elektromos áramra, és óvóhelyen is előadhatjuk. Ez egy négyszereplős interaktív mese, amelynek mentálhigiénés küldetése is van a gyerekek felé. Milyen értékekből tudjuk újrarendezni a magunk kis elveszett birodalmát? Hogy tudjuk az életünket újragondolni, amikor minden addigi valóságunk elveszett? A mese ezekre a kérdésekre keresi a választ, és elmondhatjuk, hogy nagyon nagy az érdeklődés iránta, már több mint negyvenszer játszottuk. A másik új nagyszínpadi előadásunk, amit Kárpátalján is elő tudunk adni, Vidnyánszky Attila rendezése, Gogol Háztűznézője. Ebben a férfi karaktereket is nők alakítják, ezzel reflektálva a valóságunkra, amelyben a nőkre most nagy mentális és fizikai teher hárul. Ezzel az előadással ezt mutatjuk be indirekt és elegáns formában.
Az a tapasztalatunk, hogy nagy igény van az előadásainkra. Minden alkalommal, amikor a nézők beülnek a színházba, néhány órát úgy töltenek ott, hogy együtt nevetnek a színészekkel a saját sorsukon, és ezáltal megkönnyebbülhetnek. Most mutattuk be Brian Friel Pogánytánc című előadását is, amely ugyancsak a férfihiányról szól öt ír lánytestvér életén keresztül. Novemberben mutatjuk be a Petőfi, Kölcsey és Csokonai műveiből készült pódiumszínpadi előadásunkat, amit szintén tudunk majd Beregszászban játszani. Ennek az ősbemutatója Brüsszelben lesz, ahova a Kárpátalja Napok keretében kaptunk meghívást.
– Október 23-án volt a színház harmincéves, amelyre több nagyszabású programsorozattal is készültetek.
– Csodálatos ünnepségsorozaton vagyunk túl. A beregszászi színházban hétnapos fesztivállal ünnepeltünk: volt Cseh Tamás-est Vecsei H. Miklós és Szabó Balázs előadásában, vendégünk volt a marosvásárhelyi Spectrum Színház és a Kaszás Attila Színház is, de Szarvas József monodrámáját, a Pustol a hót is láthatta a hazai közönség. Egy nagyon szép pillanatot emelnék még ki: Berecz István és barátai jóvoltából láthattunk a legszebb magyar férfitáncokból egy fergeteges előadást, amelyet táncház követett. Ennek az estnek az érdekessége volt, hogy a városban ideiglenesen elszállásolt ukrajnai családok közül is részt vettek rajta, és egy picit megízlelhették a magyar kultúrát, és a tánc univerzális nyelvén keresztül sokkal közelebb kerülhettünk egymáshoz. Úgy éreztük, hogy ezzel megmutathattuk nekik, hogy kik vagyunk, milyen értékeink vannak itt Kárpátalján.
Emellett átadtuk a tavalyi Fedák Sári-díjat is, amelyet Pregitzer Fruzsina, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művésznője vehetett át. Még egy fontos, a kárpátaljai magyarság szempontjából szimbolikus kezdeményezést is tettünk a színház születésnapja alkalmából. A Beregszászhoz közeli Tiszacsomai Honfoglalási Emlékparkban – ahol több mint száz sírt számláló honfoglalás kori magyar temetőt tártak fel – elültettük a Kárpátaljai Tündérkert első fáját. Ez a temetkezési hely azt bizonyítja, hogy a magyarság már ezer éve itthon van ezen a vidéken. Azzal, hogy színházunk a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel közösen itt elültette az első fát – amely egyébként egy, az úgynevezett Petőfi körtefájából származó oltvány – szimbolikus gesztust tettünk arra nézve, hogy hiszünk a kárpátaljai magyarság jövőjében. A beregszászi ünneplésünk annak a mariopuli színháznak az előadásával zárult, amelyet a háború első napjaiban nagyon komoly bombatalálat ért. A társulatuk akkor Kárpátaljára menekült, de hozzánk hasonlóan a körülmények ellenére ők is igyekeznek folytatni a működésüket.
– Több megnyilvánulásotokból is látszik, hogy nagyon igyekeztek a magyar–ukrán kapcsolatokat erősíteni.
– Számunkra ez zsigeri élethelyzet. Aki Kárpátalján nevelkedett és él, az tudja, hogy ezek a nemzetiségek évszádazok óta élnek itt együtt. Ha konfliktusunk vagy vitánk volt is, mindig sikerült megoldani. A békés együttélés közben azonban sosem kérdés, hogy mi magunkat magyarokként definiáljuk. Az identitásunkat nem adjuk fel, mert az fontos, és pont ezért tiszteljük a másik ember nemzetiségét is. Ezt igyekszünk a színházban is megvalósítani, hiszen a mi vidékünk mindig – szimbolikusan és a gyakorlatban is – a nyugati és a keleti, szláv határmezsgyén mozgott. Ebben pedig mi határozottan magyar értékeket és identitást közvetítünk.
– Ezt láthattuk a 10. MITEM keretében rendezett, szintén a színház fennállásának harminc évét ünneplő programsorozatban is.
– Valóban, a Nemzeti Színházban megrendezett beregszászi napok keretében is kikristályosodott ez, hiszen itt felidéztük ezt az életérzést. A Nemzeti Színházban hat napon keresztül ünnepeltük a beregszászi színházat, gondolva azokra, akik a jelenlegi helyzetben nem tudtak hazautazni Ukrajnába. Itt mindannyian együtt lehettünk, és a régi és új előadások mellett szakmai programokkal is készültünk. Minden nap pótszékes teltház várta a társulatot. Ez egy alig harmincezres, határon túli városból érkező színháznak rendkívül sokat jelent, hiszen nagyon sokat tudtunk ebből töltekezni.
– Hogy látod a jövőt? Mik a terveitek és a lehetőségeitek?
– Most úgy érzem, hogy olyan lehetőségeink lesznek, amikért meg tudunk harcolni. Rendkívül nagy a bizonytalanság, és ebben a helyzetben kell helytállnunk és megőrizni az élni akarást. Mindenkinek mérlegelni kell, hogy személy szerint van-e ereje a folytatáshoz, de remélem, hogy a közösségünk összetartó ereje, a közös cél – ahogy eddig is – átsegít minket a nehézségeken. Érzem az erőt a társulatban, hiszen az elmúlt hónapokból megtanultuk, hogy vegyünk ki minden felesleges dolgot az életünkből, és akkor csak a két legfontosabb marad, a család és a hivatás. A kárpátaljai magyarság a 20. században ennél sokkal súlyosabb helyzetekben is fenn tudott maradni, és ez világosan mutatja, hogy milyen erő van a közösségünkben. Bízom abban, hogy ez segíti majd most is a továbblépésünket.
