Amikor 2014-ben elindult a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó programsorozata, sokan úgy vélték, néhány külföldi vendégjátékot láthat a magyar színházi szakma és persze a közönség. Arra a koncepciót megálmodó Vidnyánszky Attilán kívül talán senki sem gondolt, hogy az angol elnevezésből magyar mozaikszóvá lett fesztivál, a MITEM túlél minden itthonról szervezett gáncsoskodást, és töretlenül megy a maga eltervezett útján.
Ehhez kezdettől fogva kellett és kell egy remek csapat, amely nemcsak válogatja és fogadja a külföldi színházakat, hanem tartja a kapcsolatot velük, mindent megszervez, minden extra kívánságnak próbál eleget tenni, kell egy kifogástalanul működő műszaki gárda, kellenek nagyszerű tolmácsok, szinkronfordítók. És ami a legfontosabb, kellett a meggyőződéssé vált hit, hogy a MITEM kultúrmissziót teljesít. Egyrészt a színház segítségével közelebb viszi egymáshoz a nemzeteket, másrészt tágítja a horizontot, évről évre képet ad arról, hol tart ma a Katona József által emlegetett játékszíni költőmesterség. Erre a tudásra nemcsak a hazai színházi embereknek van óriási szükségük, hanem az igényes közönségnek is.
Utólag sajnálom, hogy bár mind a tíz MITEM-en lelkes néző voltam, nem vezettem naplót, nem rangsoroltam az előadásokat, pedig az általam látott több mint ötven produkció rövid elemzése is megtöltene már egy füzetet (ha naplót nem is, de részletes beszámolót minden MITEM-ről írt a Nemzeti Magazin lapjain Osztovits Ágnes – a szerk). Visszatekintve úgy látom, hogy vannak a világ színházaiban négy-öt évente változó divathullámok: ilyen a vetített díszletek térhódítása, az élő zenészek színpadra állítása, a többszintes játéktér megjelenése, a nézőtér bejátszása, újabban a füst sűrű használata. A katartikus nagy előadásokban ezek az elemek a rendezői koncepciót erősítik, a színészek munkáját segítik és az érzelmi hatást fokozzák, másutt a hiányosságokat leplezik. Az bizonyos, hogy a színpadtechnika óriási fejlődésen ment át: láttunk fantasztikusan látványos, szemet gyönyörködtető képeket és expresszív fényeffektusokat. Hallhattunk viharos dübörgést és mélységes csendeket…
Ami a legfeltűnőbb, az átrendeződés. Míg néhány évtizedig a tőlünk nyugatra lévő, főleg a német és angol színházak uralták a világot, most, úgy tűnik, délre és keletre helyeződött át a hangsúly. Persze, hogy megtapsoltuk a világhírű németeket és angolokat, de felrázó, nagy élményekkel az ukránok, a görögök, a románok, a grúzok, a szerbek, litvánok, az olaszok, vagy a távoli szibériai szahák ajándékoztak meg minket. A litván származású, a moszkvai Vahtangov Színház élén álló Rimas Tuminas négy előadása egyszerre volt költői, érzelmes és kivételesen intellektuális. (Az orosz-ukrán háború miatt sajnos az utóbbi években nem láthattunk orosz produkciót, ami nagy veszteség.) A román világsztár rendező, Silviu Purcărete négy, egymástól alapvetően különböző produkciója lenyűgöző zsenialitásra vall, nem beszélve arról a különleges élményről, amit Az ember tragédiája jelentett – nagy nyeresége a magyar kultúrának, ha drámairodalmunk főművét egy külföldi nagy rendező szemén keresztül is láthatjuk! A grúz Avtandil Varszimasvili arról mutatott példát, hogyan érdemes napjaink közönségének Shakespeare-t játszani. A görög Theodórosz Terzopulosz Ámor előadása nagyon sokáig velünk maradt: tökéletes forma, mély mondanivaló és ragyogó alakítások.
Hogy mit profitál a magyar színház a MITEM-ből? Mindenekelőtt azt, hogy a kiváló előadások rendezői nálunk is munkát vállalnak. És ennek nemcsak az új impulzusokat kapó remek színészeink örülnek, hanem a nézők is. Hogy mit hoz az új évtized? Vélhetően izgalmas előadásokat, és reményeink szerint békét is.
Szerző: Osztovits Ágnes
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
