A Színházi Olimpia alapítója, Theodórosz Terzopulosz jelenleg is Budapesten próbál, a Nemzeti Színház társulatával mutatja be a Kurázsi mama és gyermekei című darabot. A Magyarországon megvalósult 10. Színházi Olimpiáról, a tradíciókhoz és a közönséghez való viszonyáról, valamint a készülő előadásról is beszélgettünk.
– Komoly nemzetközi jelenlét mellett zajlott a 10. Színházi Olimpia. Ön mint az alapítók egyike, hogyan értékeli az eseményeket?
– Nyugodtan mondhatom, hogy a Magyarország által szervezett jubileumi, 10. Színházi Olimpia minden szempontból jelesre vizsgázott. Azt hiszem, hogy a nemcsak Budapestre kiterjedő, hanem országos eseménysorozat új kapukat nyitott, s amellett, hogy országon belül ez volt a 2023-as év legjelentősebb kulturális eseménye, számos nemzetközi visszhangra talált. A 10. Színházi Olimpia téma volt Görögországtól egészen Franciaországig, a s legrangosabb szaklapok foglalkoztak a bemutatott eladásokkal, amelyekre az igényesség és a sokszínűség volt a jellemző. Boldog vagyok, mert a COVID-járvánnyal terhelt évek után, újra a találkozások színtere lett a színház, és itt nem csak a közönségre, de a különböző alkotókra, esztétikai elképzelésekre is gondoltok.
– Talán mondhatjuk, hogy most először kapott igazán kiemelkedő szerepet a tánc- és a bábművészet az olimpiák történetében. Ön miként látja ennek jelentőségét?
– Erre mindenképpen szükség volt, hiszen a színház önmagában összetett művészet, amiben a test, a kép és a zene is fontos szerepet játszik. Én úgy gondolom, hogy megvalósult az a műfajok közötti dialógus, ami a művészet lényege, és maguknak a színházi olimpiáknak is az alapgondolata. Számomra felemelő érzés volt látni, hogy a magyar báb- és táncművészek milyen lelkesedéssel vágtak bele az események megszervezésébe.
– A színházi olimpiák történetét tekintve változott valamit az alapkoncepció?
– Én azt gondolom, hogy van az előbb már említett, nagyon is szilárd alapgondolat, amire aztán minden olimpia alkalmával felfűzhető egy ahhoz hű, de a befogadó ország hagyományait és a világ körülöttünk zajló eseményeit is számításba vevő koncepció. Így volt ez akkor is, amikor a Japán által rendezett olimpia kapcsán az ottani színházi tradíció, a kabuki került a középpontban, vagy Kína esetében a kínai opera, a lengyel Grotowski Intézet, vagy a nagyon is komoly színházi iskolákkal rendelkező orosz hagyományok. Magyarország tekintetében, ami többek között olyan alkotókat adott a világnak, mint Katona József, vagy az idén 200 éve született Madách Imre, az a fajta színházművészeti tradíció érvényesült, ami a világon talán egyedülálló módon, az ország egészére kiterjed. Nem beszélve azokról a filmes hagyományokról, amiket akár Fábri Zoltán vagy Tarr Béla képvisel.
– A hagyományok megőrzése vagy a progresszió az elsődleges?
– A múlt vizsgálatánál és a helyes következtetések levonásánál nem is tudok elképzelni progresszívabbat. A tradícióknak áttörnek a múlton, a jelenben formálódnak és a jövőbe mutatnak. Ma a felejtés kultúráját éljük, de értéke annak van, amit az emlékezés folyamata hoz létre. Én ezt képviselem a színházban is. Hogyan beszéljünk valamiről, amiről nincsenek ismereteink? A múltat, a tradíciókat, a görög drámát tanulmányoznunk kell ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. A művészetnek és benne a színháznak feladata, hogy kövesse és reflektáljon a világban zajló eseményekre, gazdasági és politikai krízisekre, háborúkra, természeti és humanitárius katasztrófákra. Fel kell ismerni, hogy a globalizáció homogénné tette a kultúrát, s ennek ellenében törekedni kell, hogy a nacionalizmustól elhatárolódva, de visszataláljunk egyfajta nemzeti identitáshoz, színházművészethez. Egészen egyszerűen meg kell tartanunk az élet, és benne a színház különbözőségét. Kettősség, egyet nem értés esetén nincs párbeszéd, anélkül pedig nem jön létre művészet sem.
– Mi volt a legnagyobb élménye magyarországi olimpia során?
– Nagyon örültem az olyan alkotók sikerének, mint Romeo Castellucci, Heiner Goebbels vagy Dimitris Papaioannou. Előadásaikkal különös rangot adtak a jubileumi eseményeknek. Castellucci BROS című performanszát különösen szeretem, mert van benne egyfajta rituálé, ami szerintem a színházművészet elengedhetetlen eleme. Fantasztikus dolognak tartom, hogy megvalósulhatott a Madách Projekt, melynek keretében a világ 11 különböző színművészeti egyetemének hallgatói osztották fel maguk között, majd adták elő Vidnyánszky Attila rendezésében Madách Imre Az ember tragédiája című művét. Külön öröm volt, hogy a legtehetségesebb görög fiatalokból álló társulat az athéni színt dolgozta fel.
– Ön rendezőként a Nóra című előadást hozta a Színházi Olimpiára. Hogyan értékeli az előadást?
– Azt hiszem, hogy a nézők megértették az elképzelésemet. Sosem tudnám ezt az Ibsen-darabot úgy megrendezni, mintha norvég lennék. Én a görög dráma hagyományaiból táplálkozom. Le akartam a darabról hántani mindent, ami irodalom, és csak a poézisre, a három szereplőre, a dialógusokra és a drámára koncentrálni. Olvasva az előadásról született beszámolókat, úgy érzem, hogy ez sikerült is.
– Jelenleg egy Brecht-darabot, a Kurázsi mama és gyermekeit próbálja a Nemzeti Színházban. Ezúttal mire készülhet a közönség?
– Mi nem tudjuk, hogy mi van a közönség fejében, mi ezzel nem számolhatunk, csak felépítjük a szereplőket és az előadásmódot. Ez egy nagyon érdekes viszony, mert úgy vélem, hogy amikor a néző tapsol, egyáltalán nem a színészeket tapsolja meg, ha nem saját magát. Azt, hogy ő befogadja, elfogadja, amit lát. A saját egójának örvendezik. Ezt a játékot meg kell őrizni. A nézőt igenis ki kell mozgatni a komfortzónájából, és éppen azért kell megteremteni a diszharmóniát, hogy aztán elindulhasson egy közös útkeresés a harmónia felé.
– Már nem először dolgozik magyar színészekkel. Mik a tapasztalatai?
– A magyar színészeket legelőször a filmművészetből ismertem meg, lenyűgöznek Jancsó Miklós és a már említett Fábri Zoltán, vagy Tarr Béla alkotásai. Azt hiszem, hogy a magyarok zártabbak, legalábbis teljesen más jellemző rájuk, mint egy olasz vagy francia színészre. Ki kell bontani, felszínre kell hozni a személyiségüket, ami egy nagyon különleges feladat. A másik dolog, a magyar nyelv, amihez van valamiféle vonzódásom. Nagyon sok mássalhangzót tartalmaz, és azt hiszem, hogy ezt teszi igazán színházivá.
– Lehet már valamit tudni a 11. Színházi Olimpiáról?
– Ez egyelőre maradjon az én titkom.
Az interjút Ur Máté készítette.
