Nemrég egy Brecht-darabbal mutatkozott be a Nemzeti Színházban, április 26-27-én pedig Shakespeare két klasszikusával érkezik a 10. Színházi Olimpiára Avtandil Varszimasvili díjnyertes grúz rendező, akivel a színházcsinálás mellett arról is beszélgettünk, hogy mi egy rendező legfőbb erénye.
– Januárban A kaukázusi krétakör című előadással mutatkozott be a Nemzeti Színházban. Milyen élményeket szerzett?
– Korábban már láttam Vidnyánszky Attila különböző rendezéseit, így azonnal igent mondtam a felkérésre. A Nemzeti Színház művészeivel dolgozhattam, ami felemelő érzés volt. Az erős formák és a lélektani színház nagyszerű elegyét tudtuk létrehozni.
– A MITEM meghívására hamarosan újra Budapestre érkezik, ezúttal saját társulatával. Mit jelent az ön számára a Színházi Olimpia?
– Ott lenni a világ legrangosabb nemzetközi színházi szemléjén minden társulat számára presztízsértékű, ugyanakkor komoly felelősség is, nem beszélve arról, hogy két Shakespeare-darabot is hozunk. Olyan egyetemes műveket, amelyekre mindenki másként tekint. Mi a grúz színház felől közelítünk.
– Egy interjúban arról beszélt, hogy a színháznak szüksége van egyfajta időbeli eltávolodásra, rálátásra. Shakespeare-művei elég távoliak?
– A színház nem létezik időbeliség nélkül, hiszen elsődleges funkcióját vesztené el, azt, hogy a közönségnek, a közönséghez szól. Shakespeare remekműveket alkotott, amik minden korban érvényesek, a mi előadásaink pedig pontosan azt boncolgatják, ami a ma emberét foglalkoztatja.
– Mire gondol pontosan?
– A rendezőnek meg kell éreznie a befogadói elvárásokat, különben nem tudja megszólítani a nézőt. Az Othello friss produkció, a III. Richárdot viszont már közel tíz éve játsszuk. Előbbi az egymás iránti bizalom hiányának végzetes következményeit mutatja be, utóbbi pedig a diktatúra természetét, annak gyökereit tárja fel. Ezek ma fájóan aktuális témák, ami érdekli az embereket.
– Előadásaiban ritkán használja a modern technikát. Ez egyfajta lázadás?
– Én a színszeimben hiszek. A színház varázsa számomra a színészi játékban rejlik. A technika fejlettségi szintje az ókortól kezdve visszaköszön a színházban, a különböző megoldások biztosíthatnak is egyfajta hátteret, vagy keretet egy előadásnak, de azt az energiát, amit csak egy színészi alakítás tud létrehozni, nem pótolhatják. A III. Richárd és az Othello összesen ötven színész munkájának eredménye.
– Azt mondja, hogy a grúz színház felől közelítenek. Ezek szerint ízig-vérig grúz színházat látunk majd?
– Máskülönben nem is érdekelné a közönséget, amit csinálunk. A emberi nyelvhez hasonlóan a színházi is rendelkezik egy olyan sajátos kulturális kóddal, ami egyértelművé teszi, hogy magyar, görög, japán vagy éppen grúz előadást látunk. Mindez a formákban, a színészek stílusában és az elbeszélés módjában mutatkozik meg. Vidnyánszky Attila Shakespeare-je épp úgy magyar, ahogy Theodórosz Terzopuloszé görög, az enyém pedig grúz.
– Ha egyvalamit kellene választania, mi lenne az, amit átmentene a 22. századba?
– Nos, éppen ezt. A minden közösségre egyedileg jellemző színházi nyelvet, ami biztosítja a sokszínűséget és lehetővé teszi, hogy tanuljunk egymástól.
Az interjút Avtandil Varszimasvilivel Ur Máté készítette.
