Emiliia Dementsova
Emiliia Dementsova

Emiliia Dementsova: „A színháznak ma humanitárius küldetése van”

Író, a TheatreTimes.com színikritikusa, szerkesztő és előadó. Csak néhány titulus Emiliia Dementsova gazdag, szakmai életéből. A kritikus jelenleg Izraelben él, onnan osztotta meg velünk tapasztalatait a Színházi Olimpia kapcsán, valamint lényegi és fontos gondolatait a színház mai szerepéről. A kritikus saját elmondása szerint le volt nyűgözve a Budapesten töltött idő alatt, és önmagának is megígérte, hogy visszatér még Magyarországra színházat nézni.

– Hogy érezte magát Magyarországon, és mik voltak az első benyomásai a 10. Színházi Olimpiáról?

– Magyarország szakadó esővel üdvözölt, ami jó jel… De másnap a rossz időt felváltották a színházi élmények. A Színházi Olimpia igazi ünnepségként kezdődött, számos, egymással összeférhetetlennek tűnő jelenség keveredett: hagyományos rekonstrukciók az „új formákkal”. Színház a cirkusszal, hivatalos beszédek a kötetlen légkörrel. Volt utcaszínház, lovas felvonulás, hatalmas bábok és kötéltáncos a Duna felett. Ez utóbbi, azaz ifj. Simet László performansza vált számomra a Színházi Olimpia fő jelképévé. Szerintem ennek az előadásnak a szimbolikus értelemben vett üzenete a stafétabot szállításában rejlett. Abban, ahogyan a művész a kulturális értékek és hagyományok stafétáját továbbvitte a másik partra, a fiatalabb generációk számára. De, ahogyan ez gyakran előfordul a művészetben, a művész produkciójának is lehet még számos más értelmezése, lényeg, hogy ő egyiket sem erőltette bele az előadásba.

A Duna mint az élet folyója feletti áthaladás kifejezte azt, amit manapság a világban átélünk: egyensúlyozunk a mély szakadék felett. Ez ugyanaz az egyensúlyozás, amellyel a művészet megmenthet minket a zuhanástól. Ezért képesek a színházak a mai napig működni még olyan helyeken is, ahol lőszerek robbannak és házak dőlnek össze. Mindennel szemben és mindennel dacolva. A Színházi Olimpia emlékművet állít annak, hogy az élet győzedelmeskedik a halál felett, a béke a háborúval, a remény pedig a kétségbeeséssel szemben.

Azt is fontos megjegyeznem, hogy az első benyomásaim, miszerint egy boldogan és izgatott várt eseménybe csöppentem – és ez az atmoszféra általában még jobb is, mint az esemény maga -, ez a boldogság és izgatottság rám is hatott, és ezek maradtak az utolsó benyomásaim is. Nem gyakran történik ez meg velem.

– Az első Olimpiát 1995-ben, Delphoiban rendezték meg. Ön szerint mennyit változtak az elmúlt időszakban az Olimpia főbb elvei? Mit gondol a Színházi Olimpia jubileumi évéről és szükséges-e megszervezni egy ilyen kulturális rendezvényt ma, 2023-ban?

– A Színházi Olimpiával kapcsolatos tízes szám nem csak egyszerűen szép. Ez a szám megannyi gyönyörű cselekedetet, előadást, igyekezetet és ötletet rejt magában, melyeket a verejték, az energiabefektetés, az erő, az álmatlan éjszakák, nézők millióinak boldog tekintete és a megszámlálhatatlan mennyiségű taps hívott életre. A Színházi Olimpia a rugalmasságát is bizonyította.  Ez az év különösen nehéz volt, és le a kalappal a Színházi Olimpia magyar szervezői csapata előtt, akik kitartással, kreativitással és érzékenységgel állták a sarat a rendezvényen!

Bár azt sem lehet azért mondani, hogy a Színházi Olimpia történetében előfordult valaha olyan periódus, amikor örömmel, mosolyogva és könnyen lehetett volna megrendezni, az eltelt idő minden örömöt beárnyékolhat. A Színházi Olimpia jelentősége pont ebben rejlik: sosem a függöny mögött zajlott, eltakarva a problémákat és véleményeket. Éppen ellenkezőleg, reflektorfénybe helyezett olyan jelenségeket, amelyek aggasztják, zavarják és megfosztják az embereket – a színpad mindkét oldalán – a békétől. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak az összes szervezőnek, akik általában láthatatlanok a közönség számára, meghúzódnak a fesztivál árnyékában, miközben ők teszik meg a legfontosabb előkészületeket. A Színházi Olimpia szervezői közül bárki, akihez fordultam, kedves volt, gondoskodó és lelkes, hogy az összes vendég kényelmesen érezhesse magát, és felejthetetlen legyen számára a fesztiválon töltött idő. Ez a törődés megfizethetetlen. 

Az 1995-ös Delphoi-i olimpiától egészen a 2023-as budapesti rendezvényig a hagyományt, a művészi igazságot és a remény szólaltatja meg. „A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása”, ahogyan Gustav Mahler írta. És a Színházi Olimpia élénken igazolja ezt az állítást, őrizve és hordozva a kiolthatatlan olimpiai lángot, amivel aztán felmelegíti a közönség szívét, inspirálva és megóvva a nézőket a hírek mocsarától. Ma főképp ez a legfontosabb cél, ez az Olimpia legfontosabb vállalása, hogy ne engedje, hogy kialudjon az élet és a művészet lángja az emberekben. 

– Három előadást látott a fesztiválon. Melyik volt a kedvence? Melyik volt Ön szerint a leginnovatívabb?

– A Színházi Olimpia egyfajta fórum és vitafelület. Közvetlen módon, de rettentő hasznosan. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy ez csak egy fesztivál. Minden újabb és újabb előadás jobbnak tűnik, mint az előző, azok jelentősége és a művészi integritása szempontjából. Egyébként most, hogy visszagondolok a Színházi Olimpiára, azon kapom magam, hogy Theodórosz Terzopulosz Nórája jut legtöbbször eszembe. Ibsen drámája világhírű. Úgy tűnhet, hogy már mindent elmondtak és leírtak ezzel a történettel kapcsolatban, de Terzopulosz mester a görög tragédia formájával közelítette meg, megtisztítva az alapanyagot a mindennapi élettől, a hiúságtól és a szövegszerűségtől. Így hozta létre a Nő, a női univerzum drámáját, ezzel egyidőben felmutatva az élet forgószelének haláltáncát is. Ez a javarészt a fekete szín uralta előadás a feszültség és az érzelmek teljes palettáját kínálta fel nekünk. Infernum continuum, csendül fel a színpadon a latin szólás. Azaz, a folyamatos pokol. Egy nagyon elementáris, tömör és éles előadás ez, aminek a hatását még később is érezheti a néző a lelkében.

Emiliia Dementsova
Emiliia Dementsova

Ezen felül ifj. Vidnyánszky Attila Ifjú barbárok című előadása fogott még meg. Régen láttam ekkora meghajtó erővel bíró színházat, ekkora színészi összhangot, és régen tapasztaltam ilyesfajta szinergiát a közönség és a játszók között, akik mindezt élvezték is! Nevettek, bolondoztak, gúnyolódtak egymással, igazi örömjáték volt. Természetesen a könnyedség csak megtévesztés, hiszen a látszat mögött alapos munka bújik meg, amit a rendező és az alkotói csapat nagyon jól titkolt. Az erőfeszítéseik pedig nem voltak hiábavalók. Ugyanis az előadást követően alig vártam, hogy még többet megtudjak a magyar színházról és a magyar zene eredetéről! Az már biztos, hogy jönni fogok még Magyarországra színházat nézni, mert ekkora mennyiséget egyszerűen képtelenség egy látogatás alatt befogadni.

– A hátralévő időszakból milyen programokat, előadásokat ajánlana a közönségnek?

– Előnye és egyben hátránya a most is tartó Színházi Olimpiának, hogy az ember képtelen mindent megnézni, amit szeretne. Az Olimpia felhozatala lenyűgöző. Ahogyan az előadások is azok. Különösen érdekelnek a magyar előadások, mert nekem a magyar színház eddig számomra ismeretlen kincs volt. Az irodalmi alapanyag kiválasztása, a színészek színpadi jelenléte, a közönség reakciója mind-mind érdekes volt számomra. A külföldi vendégek számára ajánlom, hogy koncentráljanak a magyar nyelvű színházi előadásokra (a válogatás nehéz, tudom), ugyanakkor a magyar közönség számára pedig kihagyhatatlan, szerintem, Heiner Goebbels Mindaz, ami történt és történhetne című előadása, ami forradalmasítja a színházról alkotott képet. Személyesen is szívesen megnézném a Az öngyilkos, szovjet vaudeville című előadást. Jean Bellorini rendezte, az alapanyag szerzője pedig Nikolai Erdman, akinek a munkássága a saját hazájában vagy elfeledett vagy újfent kényelmetlen…

– Ön szerint mi lehet manapság a színház legfontosabb küldetése? Miben áll ma az alkotók felelőssége?

– Úgy látom, hogy a színház küldetését nem csomagolhatjuk be a színház küldetéséről, a “tiszta művészetről” való beszéddel. A színház nem csupán a nyugalom szigete az élet viharos tengerén… Úgy érzem, jelenleg olyan világban élünk, ahol abba kéne hagynunk egy időre az arról való diskurzust, hogy minek kéne lennie a színháznak. Ma, amikor az egész világ láthatja Mariupol lebombázott színházáról a képeket, szembesül annak a sok gyereknek és felnőttnek a fényképével, akik a romok alatt meghaltak – nincs idő teóriákra, színháztudományra és spirituális beszélgetésekre. Itt van napjaink színházának szimbóluma, ez, ahogyan a színház újra és újra és bárhol felépül a romokból.

A színház missziója, hogy megtalálja és vállalja a társadalomban betöltött szerepét. Már rég nem a szórakoztatás és a humor a cél. A színháznak ma humanitárius küldetése van. Segít abban, hogy túléljük napjaink traumáit. A színház ma poszttraumában szenved. És ez még hosszú ideig így lesz.

Ami pedig az alkotók felelősségét illeti, nem lehet közösen felelősséget vállalni. A felelősség mindenki számára egyéni, és nem járhat vele bűnhődés. Minden egyes színházi embernek, beleértve a közönséget is – ily módon az egész világot –, muszáj minden nap kiállni az élet színpadára, és kijelentenie valamit. Bármit. Csak hazugság és hiteltelenség nélkül álljunk azon a színpadon. A színház az életből vesz példát, most vegyen az élet a színháztól muníciót! Vegyük alapul az életünkben a színház igazságát, amely bár művészi, de mindenképpen igaz! A tegnap már visszafordíthatatlan, de a holnap még megmenthető. A színház lélekmentő.

Emiliia Dementsova:

Emiliia Dementsova kreatív író, színházi kritikus, szerkesztő és előadó. A Lomonoszov Állami Egyetem Művészeti Karán szerzett színházi doktori címet, disszertációját a kortárs szerzői és neo-auteur színházról írta. Költő, drámaíró, a Nowarpoetry, ROAR és más háborúellenes projektek résztvevője. A katonai agresszió ukrajnai áldozatainak szentelt nemzetközi háborúellenes projekt/akció, az Alphabet of Salvation szerzője. Tagja a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szövetségének. Emiliia a Critical Stages, European Stages, The Hollywood Reporter, Arti dello Spettacolo/Performing Arts, Teatro, Novaya Gazeta, Discours.io, Theatre World, stb. kulturális rovatok rovatvezetője. A The Conflict Zones (az Európai Színházak Uniójának színházi projektje) résztvevője. Több mint 500 színházi és filmes publikáció szerzője.

További cikkek
Pajtaszinhazi_eoriszabo-1010275
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Nemzeti Színház ebben az évben is szélesre tárja kapuit az ország felnőtt színjátszó csoportjai előtt, bemutatkozási lehetőséget adva a legjobbaknak január 27-én és 28-án.
net_Sopron_SZFE_NSZ_szerzodes_eorifoto-4763
A Nemzeti Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem a mai naptól erősítik stratégiai partnerségüket, kibővítve azt a Soproni Egyetem számára is.
HTe_Tragédia_foto-KataiJoco_DSC00075
Folytatódik olimpiazáró videósorozatunk, amelynek harmadik részében a táncszínházi műfaj képviselőit mutatjuk be röviden. Nézzék meg összefoglalónkat a táncművészetek olimpiai seregszemléjéről!