Különleges előadással érkezik a 10. Színházi Olimpia keretében megszervezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra a Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház: humor és önirónia, gyilkosság, reinkarnáció és a bosszú egyvelegét tárja elénk a Silviu Purcărete eredeti szövegkönyve alapján létrejött előadás, amelynek alapját a IV. Tsuruya Namboku kabuki darabja adja. A május 18-án és 19-én, azaz ma és holnap, a budapesti Eiffel Műhelyházban megtekinthető A megesett hercegnő története című, rangos díjjakkal is elismert produkció az európai és japán kultúra közötti párbeszédhez alkot érdekfeszítő kommentárt. A világhírű román rendezővel, Silviu Purcăretevel beszélgettünk.
– Miért foglalkoztatta ez az 1800-ból származó szöveg, a Sacura hercegnő története? Milyen elmei, mélységei, rétegei vannak ennek a történetnek, amelyek arra késztették, hogy továbbgondolja?
– Az utóbbi években elég sokszor dolgoztam Japánban, kapcsolatban vagyok ottani színházi emberekkel, elsősorban egy fontos japán rendezővel, Kazuyoshi Kushidával. Ő egy adott pillanatban szeretett volna létrehozni egy nemzetközi színházfesztivált, amelynek keretében nem japán előadásokat mutatnak be, hanem amelyek hagyományos japán színházi szövegek alapján készülnek. Azt szerette volna látni, hogy a hagyományos japán drámairodalom, pontosabban a kabuki – mert ő kabuki szakértő – mond-e valamit más nemzeteknek. Így elsőként nekem ajánlotta fel, hogy próbáljak meg egy ilyen előadást csinálni. Már maga az ötlet is rendkívül izgalmasnak tűnt. Már ismertem valamennyire – amennyire egy európai ismerheti – a hagyományos kabuki színházat, amely rendkívül bonyolult. Kissé, ugyanis ez egy nagyon kódolt és kifinomult művészeti forma, és amely rengeteg felkészülést igényel. De kívülről némileg megtapintottam. Több szöveget átolvastam, amelyek angol vagy francia nyelvre voltak lefordítva. Eredetileg egy másikat akartam feldolgozni, de végül a választásom a Sacura hercegnő történetére esett, amely igencsak ismert és népszerű a japán világban, olyan, mint nálunk Shakespeare Hamletje.
– Hogyan lehet a kabuki színházi elemeket úgy használni, hogy nekünk, európai színházi nyelven felnőtt nézőknek (is) érthető legyen? Miként lehet megteremteni az európai és a japán kultúra közötti dialógust? Hogyan lehet a hagyományt modern formában megmutatni?
– Nem nagyon lehet, nem hiszem, hogy lehet. Mi, amikor egy japán előadást látunk, megértünk belőle amennyit megértünk, ami a szavakon túl van, ami egy exotikus kultúra sajátosságain túlmutat. És érdekel bennünket, amennyire érdekel, megérint, amennyire megérint. De egyébként ezek is emberi történetek. Nyilván, mi nem értjük meg a japán előadás kódjait, nem értünk meg egyes gesztusokat, ritmusokat, egyes pillanatokat, amelyeknek konkrét jelentésük van. Pontos nyelvük, amelyet mi szintén nem értünk, de ez nem jelenti azt, hogy ne nyűgözne le valami más: a koreográfia, a történet szellemisége, hangulata. Mi nem egy kabuki előadást akartunk létrehozni. Akarhattam volna, de nem tudok, nem értek hozzá. Ez egy európaiak által létrehozott előadás. Természetesen, beemeltem olyan elemeket, különböző ritmusokat, kifejezésmódokat, amelyek a japán színházra jellemzőek, és amelyekről úgy gondoltam, hogy működnek a mi előadásunkban.
A kabuki színház nagyon népszerű Japánban. Az előadások rendkívül látványosak kell, hogy legyenek. A darabok rendkívül sokrétűek: a tragédia, a groteszk, a komédia, költészet és a zene különleges ötvözete jellemző rájuk. Nem a klasszikus francia drámai forma, a hármasegység szabálya jellemző rá, a kabuki egy bonyolult egyvelege a lehető leglátványosabb és legelképesztőbb történéseknek. A legtöbb szövegben például szellemek is vannak. A kabuki történetek populárisak, olyan szövegek, amely minden társadalmi rétegnek szólnak, és amely az elejétől a végéig megmozgatja őket. Ez a nagyon népszerű szöveg, amelyet kiválasztottam, teljes egészében egy legalább tizenkét óra hosszú előadást jelentett volna. A kabuki-találkozók általában három nagy blokkban zajlanak, reggeltől estig. Nagyon bonyolult történeteik vannak, kicsit olyan, mint napjaink televíziós sorozatai. Össze kellett préseljem, és megkeresnem néhány olyan pontot, elemet, amelyek az európai néző számára egy fogyasztható előadás alapjai lehetnek. Ez egy olyan rendezés, amelyet a mi színházi eszközeinkkel hoztunk létre.
Ahogy mondtam, én nem tudok kabuki színházat csinálni, a román, az európai színész nem tud kabukit játszani, nincs meg a felkészültsége. Azt évekig gyakorolják, éveken át tartó felkészüléssel lesz valakiből kabuki színész, nem is lehet akárki az, apáról fiúra száll, családon belül marad. Tehát, mi egy európai előadást hoztunk létre egy japán szöveg alapján. Mint ahogy Japánban is létrehoznak előadásokat európai szövegek alapján. Ez egy olyan színházi szöveg, amelyet rendkívül szépnek tartok, és ezt a szépséget éppen a műfajok, a stílusok egyvelege adja.
– Miként tud megjelenni a humor egy olyan történetben, amely tele van gyilkossággal, bosszúval, megjelenik a megszállottság, megrögzöttség, a reinkarnáció, a szerelem, tehát, egy olyan történetben, amely a tragédia irányába mutat? Milyen szerepe van a humornak ebben az előadásban?
– Ez a lelke ennek a fajta dramaturgiának: az egyvelege és a váltakozása a kegyetlen, baljós, gyászos és tragikus pillanatoknak a komikus elemekkel. Ilyen szempontból sokban hasonlít az erzsébetkori előadásokhoz, a Shakespeare drámáihoz, ahol a tragédiák apró groteszk elemekkel voltak megfűszerezve. Ezekben a történetekben is ez van. „Hihetetlen” történetek. A realista, kritikus énünk nem tudja egyszerűen elfogadni, befogadni. Szerteágazóak, furcsák, különösek, különlegesek, látványosak, egyfajta mesék. Gyilkosokkal, szellemekkel, prostituáltakkal, hercegekkel, szamurájokkal, átváltozásokkal – nagyszerű keverék. És nagyon sokszor használják azt a megoldást, hogy egy színészt, egy hírességet állítanak a középpontba. Léteznek híres kabuki szövegek, ahol a főszerepet játszó színésznek dublőre van – azaz ő és az ikertestvére. Jelmezt kell cseréljenek, és amint eltűnik, rögtön feltűnik a színen stb. Ez a mi darabunkban is benne van. Az ilyen elemek a virtuozitás lehetőségét nyújtják a színésznek, a főszereplőnek. Ugyanakkor nagyon sok önreferenciára adnak alkalmat ezek a darabok. A kabuki színészek rendkívül elismertek, nagyon szeretik őket a japán világban. A szereplők nagyon sokszor egy adott színészre utalnak, egy konkrét színészről beszélnek, nem az adott hősről. Megjelennek a darabban a színészek nevei, mint ahogy a mi szövegünkben is, például a kor egy ismert színészét emlegetik, és ezt mi is megtartottuk az előadásunkban.
– A megesett hercegnő történetével Japánban is turnéztak. Hogyan fogadták ott az előadást?
– Korábban az előadást megnézte az a hölgy is, aki a fordítóm volt, amikor Japánban rendeztem előadásokat. Egy rendkívül művelt ember, aki egy híres japán színész lánya, és nagyon jól ismeri a japán színházat. Ő azt mondta, miután megnézte: tökéletes, és hogy ez kabuki, azaz, tökéletesen megértette. Ez elégtétellel töltött el. Olyan elemek vannak az előadásban, amelyeket megfelelő módon ültettünk át a kabuki nyelvéből. Japánban pedig ijesztően jól fogadták. Noha nem egy átlagos publikumnak játszottuk, hanem egy színházi fesztivál, turné keretében, és különleges dolgokra kíváncsi, nagyrészt színházi emberekből álló közönsége volt. De nagyon jól fogadták és boldogok voltak, hogy a drámairodalmuk más kultúrában is működik.
– A produkciót 2018-ban mutatták be Nagyszebenben. Mennyire élő szövet, azaz, mennyiben változott a bemutató óta, és mitől tud friss maradni egy évek óta műsoron levő produkció?
– Nem tudom pontosan, körülbelül egy éve nem láttam. De minden előadásra érvényes, hogy akárcsak az emberek, az előadások is öregszenek, változnak. Ez az öregedés tud nemes és érdekes is lenni, de leépülő is. Mindenképp fejlődnek az előadások, legtöbbször jó irányba, máskor pedig egyszerűen degradálódnak, megragadnak. Remélem, hogy most nem ez a helyzet.
– Az előadást a 10. Színházi Olimpia keretében megszervezett MITEM keretében láthatja a magyarországi közönség. Mit gondol, mi a legnagyobb hozadéka egy olyan színházi találkozónak, mint amilyen a Színházi Olimpia?
– Egy ilyen rendezvénynek nagyon fontos szerepe van egy ország kulturális életében. Fontos a színházi emberek számára, hogy találkozni tudjanak, hogy együtt lélegezzenek egy adott pillanatban. Ez a lényege a fesztiváloknak és találkozóknak, annál inkább, ha ezek ráadásul nemzetköziek. Persze, legfőképp a színházi emberek nyernek ebből, de ugyanakkor a széles közönségnek lehetősége van más horizontokat, örömöket felfedezni, és gazdagítani az ízlésvilágukat. De a fesztiválok erről szólnak: emberek találkoznak.
