Először fogadott londoni társulatot a MITEM. Az idén negyvenéves londoni Complicité hozta el új produkcióját, a Nobel-díjas lengyel írónő Olga Tokarczuk művéből készült, Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című előadást. A nemzetközi koprodukciós alkotás zajos sikerrel szerepelt a Nemzeti Színházban. Ungvári Judit írása.
Egészen speciális, nem könnyen kategorizálható mű színpadi adaptációját láthatta a londoni társulat előadásában közönség. Ökoregény, metafizikai krimi, vagy, ahogy a The Guardian nevezi: „egzisztenciális thriller”? Nehéz eldönteni hová sorolható a Nobel-díjas lengyel írónő, Olga Tokarczuk műve. Természetfilozófiai és morális kérdések keverednek benne a költészet szókimondó szépségével és egy csipetnyi misztikummal fűszerezve, miközben egy sajátos nyomozás tanúi lehetünk.
A bűnügyi történetbe ágyazott filozofikus regényt Simon McBurney színpadi változatában láthattuk, aki különleges látványvilágú produkciót hozott létre. Az egészen friss, decemberben bemutatott produkcióról máris szuperlatívuszokban írnak a nemzetközi sajtóban, dicsérik az innovatív adaptációt, a mesteri technikai kivitelezést, a fizikai színházi megoldásokat, és azt is, hogy a rendkívül komoly társadalompolitikai üzenetet humorral tálalják az alkotók.
Nagy vonalakban egyet is lehet érteni velük, bár az adaptáció szerintem túlzottan szövegcentrikus, és háromórányi, ilyen tömény textúrát nehezen visel a néző. Az a megoldás, hogy szinte végig a főszereplő narrációját látjuk-halljuk, a játéknak egyáltalán nem kedvez, így minden más szinte csak illusztratív elemként jelenik meg, kicsit olyan képeskönyv-érzete van az embernek. Persze, nagyon nehéz egy regényt színpadra tenni, s különösen igaz ez egy olyan regényre, mint ez is, amelyben nemcsa
k a történet számít, hanem a nyelvezet poétikussága, vagy az a misztikus atmoszféra, amely körüllengi a prózai történéseket.
Az előadás látványvilága azért sok mindenért kárpótolja az embert, a vetítéseket, különböző technikai effektusokat igazán bravúrosan használják az alkotók (díszlet- és jelmeztervező: Rae Smith; világításterv: Paule Constable; hangterv: Christopher Shutt; videóterv: Dick Straker).
A történet misztikája leginkább ezekben a képi hatáselemekben elevenedik meg. A misztikus krimihez illő, alapvetően sötét tónusú képi világban rendkívül jól mutatnak a mozgáselemek is (mozgásterv: Toby Sedgwick), vizuálisan összességében igazi remeklést láthatunk, ahogy a zene is jól működik az előadásban, még akár több is lehetett volna belőle (mondjuk a szöveg rovására).
A színészek is nagyon jók, de gyakorlatilag csak a főszereplő van fókuszban. Kathryn Hunter, törékeny testalkata dacára, hatalmas erővel viszi végig az egész előadást. Érdemes róla tudni, hogy 1990-ben kapott Laurence Olivier-díjat, Az öreg hölgy látogatása főszerepéért, több ízben játszott már férfiszerepeket is pályafutása alatt, köztük a Lear királyt, vagy a III. Richárdot, és rendezett is a Royal Shakespeare Companyban. Filmszerepei közül a szélesebb közönség Arabella Fig szerepéből ismerheti a Harry Potter és a Főnix rendjéből, legutóbb pedig 2021-ben egy amerikai Macbeth-feldolgozásban alakította egymaga a három boszorkányt, a Macbeth-et alakító Denzel Washington mellett.
Érdekes, hogy viszonylag kis eltéréssel egymás mellé került két állat-ember problematikát felvető előadás (a lengyel Witkacy Színház darabjában is volt ilyen elem, igaz, abban humoros motívumként), és még talán emlékezhetünk a fesztivál elején látott görög Kafka-feldolgozásra is, amely ugyancsak hasonló tematikájú volt (Jelentés az akadémiának). Ebben az esetben azonban még sokkal konfliktusosabb állat-ember kérdéskörről beszélhetünk, mint az előzőekben. Itt igen súlyos, mondhatni vérrel terhelt a probléma. A természetkárosítás, az állatok ész nélküli kiirtása, az ökológiai egyensúly felbomlása egyre húsbavágóbb összemberi létkérdés. Érdemes róla gondolkodnunk…
