A MITEM és a Színházi Olimpia keretében több esemény kapcsolódott Eugenio Barbához: az ISTA, azaz az International School of Theatre Anthropology pécsváradi műhelymunkája, A színház öt kontinense című könyv megjelenése, valamint a műhelymunka alatt létrehozott, a Nemzeti Színházban bemutatott Feltámadás című előadás. Azonban Regős Jánost, aki Eugenio Barbával több évtizedes barátságot ápol és a könyv egyik fordítója, nem csupán ezekről az eseményekről kérdeztük; mint a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnökét az olimpia égisze alatt Debrecenben megrendezendő Nemzetközi Amatőr Színházi Fesztiválról is faggattuk.
– Hogyan ismerkedett meg Eugenio Barbával és a színházi antropológiával?
– 1985-ben negyedik alkalommal szervezte édesapám, Regős Pál a Szkénében és a Budapesti Műszaki Egyetem központi épületének valamennyi helyiségében a Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozót (IMMT), amelyen tucatnyi külföldi együttes lépett fel. Barba és az Odin Színház társulata ekkor járt először nálunk. Akkoriban még nem nagyon beszéltek idegen nyelveket a diákok, ezért én szerény angoltudásommal segítettem őket. Barba tartott egy kis elméleti előadást, és életemben először kiálltam 300 ember elé fordítani. Nagyon előzékeny volt, minden mondat után megállt – csakúgy, mint itt a Nemzetiben –, és miután vége lett ennek az eseménynek, elkezdtünk beszélgetni az előadásukról, az Oxyrhyncus evangéliumáról. Elmondtam neki, hogy alig tudtam a közelébe kerülni, mintha egy akvárium üvegfalán át nézném az előadást. Annyit mondott csak, nézzem meg még egyszer. Megnéztem, és azóta is életem egyik legnagyobb színházi élményének tartom. Innen datálódik a mi kapcsolatunk. Utána még három-négyszer voltak vendégek a fesztiváljainkon, de közben ők is meghívtak engem az Odin holstebrói otthonába. Ez egy csodálatos hely, van benne három színházterem, próbaterem, minden színésznek saját kis kuckója, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy abban a toronyszobában szállásoltak el, ahol Grotowski lakott mindig, amikor náluk járt.
Az évtizedek alatt rengeteg színházi élményt kaptam tőlük, de komoly barátságok is szövődtek nem csak Eugenióval, hanem az akkori társulat tagjaival is. Ott voltam a 40 éves évfordulójukon, együtt dolgoztunk ki a város számára egy nagyon szép, többnapos utcai eseménysorozatot, amelynek a csúcspontján a tanácsteremben a színház házasságot kötött Holstebro városával. A vőlegény maga a polgármester volt.
Eugenio eközben nagyon sok elméleti írást, könyvet publikált, ezekből mindig küldött egy-egy dedikált példányt. A könyvtáramban külön polcot kaptak a vele kapcsolatos és az általa írt kiadványok. A tanulmányaiból a Nemzeti Színház elméleti folyóiratának, a Szcenáriumnak fordítottam, szintén a Nemzeti jelentette meg a Hamu és gyémánt országa című könyvét, ami a Grotowski színházában töltött időről éveiről szól, ez után következett A színész titkos művészete – színházantropológiai szótár a Károli Gáspár Református Egyetem és a L’Harmattan gondozásában, most pedig A színház öt kontinensét mutattuk be. A fordításon Pintér-Németh Nikolett-tel két éven át dolgoztunk, és a Színház- és Filmművészeti Egyetem vállalkozott a kiadására.
– Mennyire nehéz Barbát fordítani? Szak- vagy műfordítónak kell lenni hozzá?
– Valahol a kettő között van. Ismerni kell a gondolkodását, de ezek nem száraz elméleti munkák, nem lexikális színházi tudást rendszerező művek. A Hamu és gyémánt országa olyan, mint egy életrajzi „kalandregény”, ez a mostani, igen méretes könyv pedig inkább egy képes album, egy útirajz. A szövegek amellett, hogy komplex elméleti tanulmányként is olvashatók, nagyon-nagyon képzeletébresztőek, mert a történeti és a képi mellé odakerült egy anekdotikus aspektus is. Azért is izgalmas ez a kötet, mert a színházzal komplexen foglalkozik, és olyan színházelméleten és színháztörténeten kívül eső dolgokat tárgyal, amelyekről ritkán esik szó, például a színészek tárgyi környezetét, a színházmenedzsmentet, a színházzal kapcsolatos plakátművészetet, a színházépületek változatait vizsgálja. Ez a nagyon tág kontextus az oka, hogy egy érdekes magyar fotó is bekerült a kötetbe, egy kép a felrobbantott Nemzeti Színházról 1965-ből.
– Van a magyar színházi kultúrára kimutatható hatása Eugenio Barbának és a színházi antropológiának?
– Közvetlen hatása nem hiszem, hogy lenne, mert a magyar színház, nekem legalábbis úgy tűnik, elzárkózott a Barba által használt, formabontónak számító elemektől. Nehezen fogadta be, hogy a történet nem egy síkon zajlik, és nem lineáris, a képi világ sem közvetlenül a drámai eseményeket szolgálja. Emlékszem, az Oxyrhyncus evangéliuma után nagynevű kritikusok jöttek oda hozzám azzal, hogy az előadásnak nincs összefüggő értelme, hogy ez egy rafinált blöff. Természetesen ott voltak, megnézték az előadást, mert tudták, hogy Eugenio Barba fontos színházi alkotó, de színházára nem volt komoly fogadókészség, kivéve néhány alternatív, avantgárd együttest, alkotót – ilyenek voltak az Universitasban Katona Imre, az Arvisurában Somogyi István, a Stúdió K, a szegedi JATE Színpad, ők jórészt külföldi fesztiválokon találkoztak az előadásaikkal. Az akkori szakmai közvéleményben viszont úgy csapódott le, hogy ezek az előadások, bár rendkívül kidogozottak, zavarosak, nem szólnak semmiről.
Nemrég találkoztam valakivel, aki még látta ezt a bizonyos ’85-ös Oxyrhyncust, és csodálkozva mondta, hogy még mindig emlékszik az előadás minden mozzanatára. De hát ez egyáltalán nem véletlen: vizuálisan annyira részletesen kidolgozott minden, a különleges kosztümök, a speciális játéktér-nézőtér viszony, az akusztikus hatások; olyan akciósort látunk, amire nehéz lenne nem emlékezni. Az emlékezet pedig fontos értékmérője egy színházi előadásnak.
– Ön hogyan élte meg a Feltámadást?
– Nagyon nagy élmény volt. Elsősorban azon csodálkoztam, hogyan tudtak két hét alatt létrehozni ennyire sok résztvevővel egy ilyen előadást. Barba óriási mestere annak, hogy egészen különböző színházi tradíciókat egybefüggő előadássá olvasszon, és a Feltámadás ezt nagyon erősen megmutatta; az pedig külön fantasztikus volt, ahogy Berecz Istvánt bevonta. Azt hiszem, az a titok – már persze ha van titok –, hogy Eugenio nem lineáris történetet akar mesélni, hanem hagyományokat akar összefűzni, ebben a népi tradíciók, a civilizációs örökség legalább akkora szerepet játszanak, mint a személyes hagyományok.
Az előadást követő napon találkoztunk, és beszélgettünk a munkáról. Kiderült, hogy egyáltalán nem volt könnyű menet, hiszen reggel 6-tól este 10-ig dolgoztak, és az egyes mesterek műhelymunkái mellett foglalkoztak a Feltámadással. Ráadásul Pécsváradon egy kis teremben próbáltak, és amikor a Nemzeti Színházba bejöttek, először egész egyszerűen megijedtek, fogalmuk sem volt, hogyan lesz ebből nagyszínpadi produkció. De lett, nem is akármilyen. Nagyszerű volt a térkezelés, a „talált” színpadtechnika használata, a videovetítés, ami a színpadra és a nézőtérre is kiterjedt, és persze a közreműködők jelenléte. Egészen csodálatos volt, ahogy az a kisfiú a kínai opera táncosnőjével táncolt – és még sorolhatnám, mert tényleg hatalmas, egészen megható élmény volt számomra ez az előadás.
– Beszéljünk még egy fontos eseményről, a Nemzetközi Amatőr Színházi Fesztiválról, amit júniusban Debrecenben a Színházi Olimpia égisze alatt rendeznek. 65 nevezés érkezett a világ minden tájáról. Ez sok, kevés, átlagos?
– Általában 50–70 nevezés érkezik, tehát ez egy jó szám. Érdekes, hogy Észak-Amerikából nem neveztek, Dél-Amerikából pedig ketten, de nekik útiköltség-problémáik lettek volna, és ez is egy szempont a válogatásnál, mert a fogadó ország a szállást, az ellátást biztosítja, a küldő ország az utazást finanszírozza.
– Milyen szakmai kritériumok alapján választották ki azt a 12 társulatot, akiket június 19. és 25. között Debrecenben láthat a közönség?
– Egy hattagú bizottság döntött, amelyben rajtam kívül, az AITA/IATA elnöke, Aled Rhy-Jones, egy finn kolléga, Sofia Wegelius és az előző fesztivált szervező, kanadai Stephen Tobias volt tag, Debrecent Gemza Péter, a Csokonai Színház nemrégiben leköszönt igazgatója, illetve a Debreceni Egyetemi Színház vezetője, Lakó Zsigmond képviselte. Egy minimum húszperces felvételt kértünk, a legtöbben persze előadást küldtek, hozzáteszem, ezek többnyire nem többkamerás, profi videók. Mivel az amatőr fesztiválokon nincs feliratozás vagy szinkrontolmácsolás, ezért alapvető kritérium, hogy az előadásnak érvényesnek kell lenni a nyelven túli síkon is, értem ezalatt a feldolgozott témát, a képi világot, az expresszív, mozgásban gazdag színjátszást. Szempont volt a technikai kivitelezhetőség, hogy a Csokonai Fórumban rendelkezésre álló terekben működjön az előadás. Igyekeztünk műfajilag széles körből választani, illetve a földrajzi tágasságot is figyelembe vettük, tehát azt, hogy sokfelől érkezzenek csoportok. Sajnos, jelenleg ezt a szempontot tudjuk a legkevésbé érvényesíteni, mert az Európán kívülieknek komoly vízumproblémáik vannak. Eddig 15 nemzetközi fesztivált szerveztem – sokat még a rendszerváltás előtt –, de soha még ennyi hivatali adminisztratív nehézséggel nem kellett megküzdenünk. Reménykedünk azért, hogy a szingapúri és a sri lanka-i társulatok is megkapják a vízumot.
– Kik alkotják az amatőr színházi fesztiválok közönségét? Kinek lehet érdekes egy ilyen esemény?
– Szeretnénk, ha minél több egyetemista látogatná az előadásokat, és számítunk minden színház iránt érdeklődőre. Fontos, hogy minden program ingyenes. A következő napokban a Magyar Szín-Játékos Szövetség és a Csokonai Színház különböző felületein egyenként megismerhetik az előadásokat, a csoportokat, és a város is biztosít nekünk kommunikációs felületet.
Természetesen e tekintetben nem vagyok idealista. Több mint negyven éve foglalkozom a színházi életünk e köztes területével. Az amatőr vagy alternatív színházak esetében különösen meg kell küzdenünk a közönségért, mert a hazai nézők abban az értelemben konzervatívak, hogy elsősorban a kőszínházi előadásokat látogatják. De mondok ellenpéldát is: Adácson, Komlón, Körmenden – hogy csak néhány magyarországi színjátszó fesztivált említsek – helyi nézők is jönnek szép számmal, és a közösség élteti az eseményt. Ahol erős és népszerű a helyi csoport, ott a közönség is sokkal szélesebb.
– A független szcéna tekinthető úgy is, mint a kőszínházak kísérleti terepe. Hol az amatőr színjátszás helye a függetlenek és a kőszínházak viszonyában?
– A Szkénében harminc évig rögeszmésen próbáltam hidat építeni az amatőrök, az alternatívok és a kőszínházak között, és azt hiszem, sikerült. Rengeteg alkotói tapasztalat átkerült a kőszínházi világba, aminek az eredményei látszanak, de most is szükség van alkalmakra, fórumokra, ahol ezek a találkozások megtörténhetnek. Ennek anyagi vonzata is van. Ma már sokkal közelebb vannak egymáshoz ezek a területek, és sokkal nagyobb az átjárás a három világ között, de továbbra is szükség van arra, hogy ne lankadjon az egymásra való odafigyelés.
Az interjút Négyesi Borbála készítette.
