A Magyarországon megrendezésre kerülő 10. Színházi Olimpia ünnepi záróeseményét a színház- és balettrajongók mellett a klasszikus zene szerelmesei is türelmetlenül várják, hiszen Bartók Béla A csodálatos mandarin és Maurice Ravel Bolero című legendás szerzeményére készült táncművek kerülnek színpadra június 24-én a Margitszigeten. A külföldi sztártáncosok mellett soha nem látott formációban a világhírű Bogányi Gergely, Kossuth-díjas zongoraművész, Boros Misi, a Virtuózok győztese, valamint Binder Károly Erkel Ferenc-díjas, nemzetközi hírű jazz-zongorista, zeneszerző és Varga Gábor, a hazai jazz kiemelkedő zongoristája játsszák a darabokat koncertszerűen, méghozzá Bogányi-zongorákon. A táncműveket Michael Kropf koreografálta, az est rendezője pedig Pataki András. A két nagynevű művésszel beszélgettünk a nem mindennapi előadás kapcsán.
– Mit érdemes tudni a Színházi Olimpiáról?
Pataki András: A Színházi Olimpiát görög, japán és orosz színházi alkotók ötletéből hozták létre, és az első Görögországban volt 1995-ben. A sportolimpiáknak – amelyeknek ideje alatt a háborúk szüneteltek az ókorban is – mindig is a teljesítmény volt a központjában. A művészetnek is lehet a sporthoz hasonló, világraszóló találkozója, ami ha nem is centiméterek vagy rúgott gólok, de katartikus élmények tekintetében mindenképp lehet egy kiemelkedő fóruma a művészeti-szellemi életnek. A 10. Színházi Olimpiával a világ színháztörténelme jelen pillanatban Magyarországon íródik – ez ugyanis művészeti, illetve kulturális vonatkozásokban mindenképpen világtörténeti esemény.
– Hogy került hazánkba ez a rangos esemény?
PA: A Színházi Olimpia Magyarországra hozatalának élharcosa és kivívója Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója. Nagy szerencse és öröm, hogy a magyar kormányzat ezt a programot támogatta, és hozzávetőlegesen 4,5 milliárd forinttal állt az esemény mögé.
– Milyen jelentőséggel bír, és hogy épül fel a gyakorlatban a program?
PA: A projekt csaknem 60 ország kulturális programjait sorakoztatja elénk, tehát egy rendkívül gazdag kínálatról van szó, igen magas színvonalú előadásokkal. Körülbelül 7500 művész fordul meg Magyarországon az esemény kapcsán, ami hatalmas dolog! Már több mint 20 produkciót láttam, amelyeknek tapasztalatait summázva azt mondhatom, a Színházi Olimpia egy unikális esemény, és kitüntetésszámba megy, ha valaki részt tud venni rajta – akár színházkedvelő, akár nem. Ráadásul nemcsak a fővárosban vannak előadások, hanem az egész Kárpát-medencében, ami szintén Vidnyánszky Attilának köszönhető. A Színházi Olimpiák eddig egyetlen városhoz kötődtek, Vidnyánszky Attila azonban kiterjesztette a projekt hatósugarát, ami szerintem egy fantasztikus felismerés és lépés volt a részéről. Ez azt jelenti, hogy a határon túli színházak magyarországi partner-intézményekbe látogatnak, és számos külföldi előadás vidéki helyszíneken is megjelenik, tehát nem kizárólag a fővárosi polgárok vagy az odautazó, elszánt nézők privilégiuma, illetve lehetősége marad csupán a Színházi Olimpia szellemiségéhez és művészi tartalmához hozzájutni. Mindez nagyban hozzájárul a világ kulturális térképére való felkerülésünkhöz – vagy ha már fent vagyunk, akkor az ottani megerősödésünkhöz. Emellett ez az esemény a kulturális alapelletásnák is rendkívül fontos része.
– Miért épp a Bolero és a Mandarin zárja a Színházi Olimpiát?
PA: Amikor másfél éve megtudtam, hogy Magyarországra jön az Olimpia, Vidnyánszky Attilával beszéltem arról, hogy hozzunk létre egy olyan előadást, ami mindenki számára közérthető, tehát nem nyelvhez kötött. Innen eredt az az ötletem, hogy Bartók Béla egyik művét, valamint még egy olyan darabot válasszunk, amihez egy nemzetközileg is magas szinten jegyzett táncos stábot, valamint kimagasló zeneművészeket tudunk kapcsolni, ugyanis ez az est koncert és táncmű is egyszerre. Tehát az első részben Bartók Béla A csodálatos mandarinja, a másodikban pedig Ravel Bolerója fog megszólalni két Bogányi-zongorán – tehát nem nagyzenekari fedolgozásban hallhatja őket a kedves közönség. A két zongorán összesen négy művész játszik: Bogányi Gergely, Boros Misi, Binder Károly és Varga Gábor. A Bartók-mű a bartóki kétzongorás átiratban szólal meg teljes terjedelmében, amit Bogányi és Boros Misi ad elő, majd még a felvonás vége előtt tulajdonképpen továbbjátsszuk a darabot oly módon, hogy egy plusz jelenetet illesztettünk a műhöz, ami egy Bartók-improvozáció. Ezt a két jazz-zenész, Binder Károly és Varga Gábor adja elő, habár nem jazz-muzsikáról van szó. Az eredeti Bartók-mű véget ér a mandarin halálával, itt azonban megjelenik egy vízió a zenei improvizációra, amelynek hátterében az a gondolat áll, hogy a mandarin lelke tovább él, ekképp pedig minden figurát egy kicsit továbbgondolunk. A második rész zeneileg és a táncot tekintve is inkább egy show. Ravel művét mind a négy zenész játssza, így gyakorlatilag egy elképesztő nyolckezest láthatunk a színpadon. A világszerte jól ismert Boleróval egy olyan európai, pozitív életérzést próbálunk megmutatni, aminek kapcsán az ember egy kicsit hátradőlhet, élvezheti a zenét és természetesen a táncot.
– Mesélnének a Színházi Olimpia és a záróeseményen színpadra kerülő koreográfiák kapcsolatáról?
Michael Kropf: A programban megszólaló mindkét mű, a Bolero és a Mandarin is igazi, nemzetközi mű, így véleményem szerint is jól kapcsolódnak a Színházi Olimpia szellemiségéhez. Tehát emiatt hasonlítanak, másrészt azonban teljesen el is térnek egymástól, mind zenében, mind lépésanyagban.
– Ahogy mondják, két nagyon ismert műről van szó. Befolyásol-e ez a tény bármit egy koreográfus munkájában?
MK: A Bolero népszerűségét mutatja, hogy szinte minden együttes és operaház színpadra viszi, vagy vitte már. Sokszor hallottam azt a véleményt, hogy azért koreografálja meg mindenki ezt a művet, mert olyan jó a zenéje, és ezért egyszerű vele dolgozni. Csakhogy, ha a zene erősebb, mint a koreográfia, akkor sajnos az előadás nem jó. A zene maga tehát nem feltétlenül könnyíti meg a mozdulatok megtervezését, és ez esetben természetesen az is további nehezítő tényező, hogy rendkívül sok, különféle koreográfia létezik már a Boleróból.
A Bartók-művet is világszerte játsszák, persze nem olyan intenzitással, mint a Ravelt. Az én koreográfiámban a Mandarin inkább egy karaktertánc, nem kifejezetten kortárs megközelítésben készült, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek benne modern megoldások. A figurák azonban inkább klasszikus karakterekként jelennek meg. Tudomásom szerint Milloss Aurél koreografálta meg először A csodálatos mandarint, Olaszországban. Úgy gondolom, Magyarországon nem sokan ismerik az ő verzióját, talán csak idősebb szakmabeliek, én azonban olyan szerencsés vagyok, hogy gyerekkoromban láthattam a Bécsi Operaházban, ami hatott a koreográfiámra a karakterek megformálása kapcsán.
– Mint koreográfus, hogyan jellemezné a Bolerónak teremtett látványvilágot?
MK: A Boleróban amellett, hogy van egy különleges, tükrök segítségével álomszerűvé tett színpadkép, a híres táncos és koreográfus, Maurice Béjart nyomán – akinek a Bolerójában egyébként fiatalabb koromban táncoltam magam is – főképp a színekkel játszom, illetve színekben gondolkodom: a piros, illetve a bordó, a fehér és a fekete jelenik meg például a kosztümök kapcsán. További érdekesség, hogy Budapesten most először egy japán táncossal, Nichika Shibataval láthatjuk a Bolerót, aki jó pár éve él már Európában, és nagyon sajátos stílusban adja elő a koreográfiát: benne van a visszafogott japán gondolkodás, ugyanakkor az európaiságát is megpróbálja kifejezni, ami nagyon érdekes számomra.
PA: Én is örülök, hogy a Boleróban egy japán táncos kapta a főszerepet, mert így nem csak európai szövetű a tánckompániánk. Ráadásul a Színházi Olimpia megálmodói között is van egy japán szál, Suzuki Tadashi személyében.
– Beszéljünk még a táncosokról!
PA: Michaellel az alkalmi együttesbe művészi pályájukat tekintve tapasztalt táncosokat kerestünk, különösen a Bartók-mű kapcsán. Ilyen a címszerepben a moldáv balettművész, Mihael Sosnovschi és a nemkülönben kiváló belarusz származású táncos csillag, Iryna Tsymbal a lány szerepében. Két rendkívüli érzékenységű művészről beszélünk, akik a világ legkülönbözőbb pontjainak balettszínpadain bizonyítottak már.
MK: Valóban nem mindennapi táncművészekkel dolgozunk. Iryna Tsymbal balerinaként már az idősebb korosztályt képviseli, ezáltal egy olyan művészi értéket ad az előadáshoz, amire egy fiatal lány még nem képes, bármilyen tehetséges is legyen. Mihael Sosnovschit már régóta ismerem, amikor a Bécsi Operában dolgoztam, akkor ő még nagyon fiatal táncosként volt ott. Emlékszem, amikor legelőször bementem a balett-terembe, és megláttam őt, azt mondtam magamban: ha én valamikor Mandarint fogok koreografálni, ő lesz a címszereplőm. Eltelt azóta elég sok év, és megkaptam a lehetőséget, hogy Mandarint koreografáljak. Természetesen Mihael volt az első gondolatom a főszerep kapcsán, ő pedig örömmel vállalta a feladatot, ami véleményem szerint nagyon testhezálló számára.
– Ha nem tévedek, a Mandarinban az Öreg gavallért alakító Demcsák Ottó szereplése rendkívüli alkalom, hiszen több mint tíz éve befejezte a táncos karrierjét. Vele mi a közös történetük?
MK: Demcsák Ottó a Győri Balett egyik alapítótagja és kollégám is volt. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk, és boldog voltam, hogy bevállalta ezt a szerepet, hiszen ha valaki egyszer már abbahagyta a táncot, úgymond lelépett a színpadról, annak nem egyszerű visszaállni. Én magam nem biztos, hogy szívesen megtenném, mert már teljesen más szemmel nézem a dolgokat, és persze már nem úgy mozgok, mint évekkel ezelőtt. Ottó viszont nagyszerűen táncolja ezt a szerepet.
– Milyen módon működik társulata, az InterEurópa Balett?
MK: Az InterEurópa balettnek nincs saját, állandó, leszerződött táncosa, különböző, általam ismert, európai együttesekkel kooperálók, ebben az esetben a Sopron Balettel – innen jön Demcsák Ottó –, a Bécsi Staatsoper egyesületével – itt táncol Iryna és Mihael –, valamint az Europabalett St. Pölten egyesületével. Utóbbi alapvetően egy ifjúsági együttes, de vannak leigazolt profik is.
– Ön szerint milyen pluszt ad a darabokhoz az élőzenei kíséret?
MK: Az élő megnyilvánulás, legyen az zene, ének vagy tánc, nálam mindig elsőbbséget élvez a „gépi” megszólalással szemben, számomra sokkal többet ér. Én az esetek 90 százalékában élőzenére táncoltam, így tőlem ez egyáltalán nem idegen, most viszont már a legtöbb együttes felvételre dolgozik, aminek nyilvánvalóan anyagi okai vannak. Ennek is van persze előnye, hiszen a felvétel hajszálpontosan mindig ugyanazt a tempót fogja adni, a táncos bármilyen körülmények között tudja azt, hogy mennyi ideje van egy ugrásra, egy emelésre vagy bármire. Ha az ember élőzenére dolgozik, el kell fogadnia, hogy a zenész nem egy gép, viszont az élő játék nagyban emeli az előadás művészi értéket, ami Bogányi Gergely, Boros Misi, Binder Károly és Varga Gábor esetében főképp érezhető. Négy ilyen fantasztikus zongoraművésszel dolgozni mindig nagy öröm. Amellett, hogy professzionálisan játszanak, úgy gondolom, hogy ahogy minden egyes alkalommal az aktuális érzelmeik, az aznapi lelkük is belekerül a játékukba – ezáltal az előadásba –, úgy minden egyes alkalommal egy nagyon-nagyon kicsit megváltozik a zene, ami számunkra rendkívül érdekes, mindazonáltal több figyelmet is igényel a táncosoktól.
– Egy ilyen táncest kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy vajon a koreográfus és a rendező mennyire látja ugyanazt egy előadásban.
MK: Nagyon fontos, hogy ez a két személy hasonlóképpen gondolkodjon egy műről – nekem épp ezért olyan nagyszerű élmény Pataki Andrással együttdolgozni. Az is igaz, hogy más perspektívából tekintünk a darabokra. Számára rendezőként sokkal fontosabb a történet, míg nekem táncosként a lépések összhangja a lényegesebb, amellett, hogy a történetre nekem is kell koncentrálnom. Az biztos, hogy mi ketten nagyszerűen tudunk együttműködni, és úgy vélem, az eredmény magáért beszél – bízom benne, hogy a közönségnek is tetszeni fog a munkánk.
Az interjút Varga Veronika készítette.
