Bartók Béla A csodálatos mandarin és Maurice Ravel Bolero című műve különleges formában, zongorás átiratban hangzik el a Soproni Petőfi Színház és a Forrás Színház koprodukciójában a 10. Színházi Olimpia záróeseményén, a Margitszigeti Színház nagyszínpadán június 24-én. Négy zongoraművészt: Bogányi Gergelyt, Boros Misit, Binder Károlyt és Varga Gábort hallhatunk majd a színpadon, a zenét pedig koreográfia egészíti ki. A jazz felől érkező Binder Károlyt és Varga Gábort kérdeztük a felkészülésről, a klasszikus zene és a jazz közötti különbségekről, illetve arról, miért inspiráló, amikor e két világ találkozik.
– Az esten két darabot adtok elő: Bartók Mandarinjának egy különlegesen továbbgondolt verzióját és Ravel Boleróját. Ti mindketten a jazz felől érkeztek. Milyen volt a találkozás a két klasszikus zenei alapanyaggal?
Varga Gábor: Valóban más a két terület, a klasszikus és a jazz. Sőt, eljátszásuk az agy talán két különböző féltekéjét mozgatja meg. Az a fajta előadói gyakorlat, amit mi képviselünk, kicsit idegen a klasszikus zenei művészek felfogásától. Egy klasszikus zenész is tud és szokott is improvizálni, csak sokkal szűkebb és behatárolt keretek között zajlik mindez.
Mindannyian ismerjük Petőfi Anyám tyúkja című versét, tudjuk is, miről szól, de ahhoz, hogy jól és hitelesen tudjuk elszavalni, nem árt, ha valaki Latinovits Zoltánnak születik.
Valami hasonló történik velünk is, amikor egy klasszikus zenei anyaggal találkozunk. Ismerjük a textúrát magát, de ahhoz, hogy egy igazán jó produkció születhessen, ahhoz már kell egy Bogányi-Boros páros, akik hatalmas rutinnal rendelkeznek. Természetesen mi is hozzáadjuk a magunkét és nagy alázattal közelítünk a műhöz. Jól kiegészítjük egymást.
Binder Károly: Ez mindig nagy élmény. Bár én soha nem kategóriákban gondolkodom. Abban a pillanatban, ahogy leülök a zongorához, én áramkört zárok. Onnantól nekem nem létezik semmi, csak a zene. A zene számomra szakralitás, az Istentől kapott energiák minél teljesebb használata, amivel szeretetet adhatunk a közönségnek. A zene a szavakon túlmutat: az a feladata, hogy összekössön olyan embereket, akik egyébként egy kanál vízben megfojtanák egymást a való életben.
– Mivel megjelenik a jazz is az esten, szerepet kap az improvizáció is?
VG: Igen. A csodálatos mandarin eredeti verzióját Bogányi Gergely és Boros Misi játsszák, majd ezután jön az egésznek az általad említett improvizatívabb továbbgondolása. Ekkor is zajlik tánc a színpadon, a táncosok velünk haladnak, végül is, ha jól belegondolunk, a modern mozgásművészettől sem idegen annyira az improvizáció. Ugyanakkor azt reméljük, hogy ízlésesen és kellő alázattal sikerül hozzányúlnunk ehhez a történethez.
BK: Minden improvizáció mögött meghúzódik egy rendezőelv, egy vezérfonal. A történetet el kell táncolni és el kell zongorázni, ez megkövetel bizonyos kötöttségeket. A csodálatos Mandarin esetében is van egy adott történet, amit Bartók zenéje testesít meg, ezután, mi a Gáborral ennek egyfajta folytatását adjuk elő. Az ötlet alapvetően tőlem származik, azt szerettük volna, ha az eredeti darab tragikus végkifejletét oldjuk egy kicsit. Egyfajta isteni történet ez, amiben nem hal meg a mandarin, egy feltámadásnak vagyunk a szemtanúi. A tragédiából felemelkedés lesz. Bízom benne, hogy ez meglepetésként hat majd a közönségre.
– Az improvizáció mindig is része volt a jazznek…
BK: Nem kizárólag a jazznek. Régebben minden zeneszerző tudott improvizálni, mára ez megváltozott. Élesen kettévált az alkotóművészet és az előadóművészet. Gyakran előfordul, hogy a ma élő zeneszerzők nem tudják ejátszani a saját műveiket, a komponáláshoz pedig sokszor elég egy számítógép.
Mára amolyan szeletemberek lettünk, mindenki csak egy kis dologhoz ért, szemben a régi korok egész-emberével, amikor is egy egyéniségben több dolog is találkozhatott.
A technika, az informatika fejlődése szegmentálta az ebereket, valaki csak ehhez ért, valaki csak ahhoz. Régebben fogtad magad és lekottáztad a darabodat, ma pedig különböző számítógépes programok állnak rendelkezésünkre ehhez. Kiszolgáltatottabbá váltunk.
– Mitől jazz a jazz?
VG: 80-90 százalékban a ritmikától és 10-20 százalékban a harmóniarendszerétől. Az a harmóniarendszer, amit a jazz használ a klasszikus zene is használja, csak máshogyan, más sorrendben és formában. Amikor én pl. szólóban játszom a színpadon, akkor nem különböző műfajokra osztom a zenét a fejemben, hanem egységes egészként tekintek a zeneirodalomra. Ezért igyekszem otthonosan mozogni mindkét területen.
– Beszéltünk Bartók művéről. A Bolero esetében hogyan jelenik meg ez a kettősség?
VG: Ott négyen játszunk egyszerre, Gergővel és Misivel kiegészülve. A Bolero technikailag picit könnyebb, de azért korántsem annyira, amennyire gondolnák az emberek. Ők hajlamosak azt hinni, hogy gyakorlatilag ugyanazt a dallamot kell újra és újra lejátszani. Ravel ezt nagyon trükkösen írta meg: nagy és feszült koncentrációt igényel, hogy tempóban maradjunk és követni tudjuk azt az építkezést, amit ő megálmodott. Nyolc kézzel kell felépítenünk egy olyan történetet, amelyet egy szimfonikus zenekar sok-sok hangszerrel tesz. Bízunk benne, hogy sikerül.
Az interjút Binder Károllyal és Varga Gáborral Szatmári Róbert készítette.
