A Műszaki Egyetemen működő legendás Szkéné Színház egykori művészeti vezetője 2023 márciusában töltötte be hetvenedik életévét. A vele készült életút-interjúnak azonban nemcsak ez a nevezetes évszám az apropója, hiszen Regős János rendezőként, szakíróként, fordítóként és a Szín-Játékos Szövetség elnökeként ma is aktív alakítója a magyar színházi életnek. A 10. Nemzetközi Színházi Olimpia keretében egyik hazai szervezője a Nemzetközi Amatőr-színházi Világszövetség június 19-e és 25-e között Debrecenben megrendezésre kerülő fesztiváljának és közgyűlésének, melyre a világ minden tájáról érkeznek a legkiválóbb egyetemi és az amatőr színházi társulatok. E közelgő esemény kapcsán idéződnek fel az interjúban a 70-es években indult színházi megújulás nevezetes állomásai, melyben az amatőr és alternatív társulatoknak jelentős szerepük volt. Szász Zsolt interjúja a Nemzeti Színház művészeti folyóirata, a Szcenárium 2023. április–májusi lapszámában jelent meg.
– Az amatőr és/vagy az ifjúsági színház világáról legutóbb egy oroszországi fesztivál-beszámoló jelent meg tőled a Szcenáriumban, 2020-ban. Azt megelőzően pedig egy reprezentatív interjúfolyamban, a Félmúltban mutattad be a magyarországi színházi nyelvújítás hőskorát, a rendszerváltozást megelőzően létrejött amatőr, egyetemi színpadi vagy alternatív mozgalmak legjelentősebb alkotóit. Ahogy az lenni szokott: éppen csak téged nem faggattunk a pályád alakulásáról, arról, hogy miképp kerültél bele ebbe a sokszínű világba. Manapság a színházi pályaorientáció már a gimnáziumi évek alatt elkezdődik. Nálad ez hogyan alakult? Úgy tudom, az egyetemet Debrecenben kezdted, a hetvenes évek elején, és tagja voltál az ott akkor nagy feltűnést keltő Főnix Együttesnek.
– 1964-ben egy nagy csalódással indult az én színházi életem… Ülök az Egyetemi Színpad nézőterén, és nézem apám, Regős Pál Ember, felkiáltójel, kérdőjel című előadását, ami a nagy lengyel pantomimes, Henryk Tomaszewski ihletésére készült. Az egyik etűd közben a nézőtérről egyszer csak elkezdik cikizni, füttyögnek, fölugrálnak és röhögnek. Tizenegy éves voltam. Ez akkor nagyon bántott.’65-ig jártam apám előadásaira a Magyar Jégrevübe is, ahol karakterszólista volt. Később is mindig megnéztem a pantomim előadásait, és láttam, hogy milyen nehéz ez a pálya. Én akkor még nem akartam aktívan színházzal foglalkozni. Aztán jöttek a pozitív élmények. 1972-ben már a Debrecenben jártam az egyetem bölcsészkarára, ahol a Főnix Együttessel bemutattunk egy Rabelais-regényadaptációt Középkor címmel. Nagyon sok jó fej szerepelt benne: Seregi Zoli, Kun András, Székács Csilla, aki sajnos már nem él, de eszembe jut az akkori társaságból Máté Péter, Vinkó Jóska meg Pinczés Pista is.
– Ő is jó szívvel emlegette ezt az előadást.
– Én voltam benne Dupla fenekű, a bölcsész. Emlékszem, álltam egy dobogó szélén, és azon röhögött a közönség, hogyan tudom a lábujjaimat mozgatni. Egy fejgép volt ráirányítva a lábamra, amint őrt álltam. Akkor éreztem meg, hogy van valami komikai véna bennem. Ezzel együtt az egy komplex élmény volt, nemcsak színházi. Egyetemisták voltunk, bölcsészek, mi is, és akik néznek bennünket, azok is, együtt lubickoltunk ezekben a finoman pajzán jelenetekben. Használtuk Faludy Villon-fordításait is, amelyek emlékezetem szerint akkor még csak kéziratban terjedtek. Lehet, hogy ebből problémák is adódtak, mert eléggé szabados nyelven íródtak azok a szövegek.
– Faludy ekkor még emigrációban volt, tehát indexen, és a rezsim a prüdériájáról is híres volt. De hogyan volt jelen az egyetemi színház az akkori Debrecen életében?
– Mondok egy konkrét példát. Ott láttam Paál Istvánnak, Istinek a Petőfi-rock című előadását, ami egy életre szóló élményem lett. Az egyetem dísztermében adták elő. Ment az előadás, ami hihetetlenül felkavart bennünket, majd hirtelen kivonultak az aulába, ott folytatták. Mi, a nézők, mentünk utánuk, mint valami tüntető menet, majd ismét visszatértünk a díszterembe, ahol újra előadták, másodszor és harmadszor is. Valószínű, hogy ott dőlt el, ezen az 1973-as debreceni Petőfi-rock előadáson, hogy engem ez érdekel. Magával ragadott ez a fajta közösségben való létezés, ami nemcsak nekünk, közönségnek fontos, hanem másoknak is, aminek mozgósító ereje van. Meg talán az is akkor fogalmazódott meg bennem, hogy az a fajta színház, amire azt mondják, „kőszínház”, viszont annyira nem érdekel.
A következő évben már az ELTE hallgatója voltam, s lehet, hogy az „Isti-élménynek” is köszönhetően rendszeresen járni kezdtem az Egyetemi Színpad előadásaira. Sok minden tetszett. Néztem Isti előadásait – éppen a Dantont rendezte –, láttam Csizmadia Tibort (Csizit) az Arisztophanész madarai című darabban, Katona Imrét és másokat is a mai nagyok közül. Tehát voltak emlékezetes előadások, amiket ott láttam, de továbbra sem szerettem volna színházzal foglalkozni, hanem tudósnak készültem. Egyébként még sokáig visszajártam Debrecenbe. Az ELTE-n pedig bekapcsolódtam a Triviális Tudományos Diákkör munkájába. Olyan emberek vettek benne részt, mint például Réz András, a tanár-vezető pedig Király Jenő volt. Mindenkinek választania kellett egy-egy témát a populáris műfajok közül.
Tudni kell, hogy abban az időben a Lukács György-féle művészet-felfogás volt az uralkodó, akit inkább a magas művészet érdekelt, és a populáris műfajokat nem tartotta kutatásra érdemesnek, nem tudott mit kezdeni velük. Pedig igenis fontos, hogy mi az, amit kultúraként a tömegek fogyasztanak. Király Jenő akkoriban Nicolaescu román filmrendező Vádol a felügyelő című bűnügyi filmjét és több más alkotását is vetítette az Egyetemi Színpadon. Elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy milyen módszerekkel lehet ezeket a populáris műfajokat megközelíteni, és miért fogyasztják őket ilyen sokan.
Én témaként Hofi Gézát, meg általában a politikai kabarét választottam. Király tanár úr témavezetésével végül ebből írtam a szakdolgozatomat, és mindjárt fődíjat nyertem vele Szegeden, a tudományos diákköri konferencián. A Hofi-dolgozat akkoriban komoly feszültséget gerjesztett a szegedi zsűri tagjai között. Vita kerekedett arról, micsoda dolog az, hogy egy Hofi Gézáról szóló tudományos diákköri dolgozat nyer, ráadásul tízezer forintot, ami akkor nagy pénz volt, egy népművelő háromhavi fizetése. Itt említeném meg Bujdosó Dezső is, aki aktívan vett részt a vitán, és a dolgozatommal együtt megvédte az egész irányzatot.
– Az ELTE-én nem adódott lehetőséged arra, hogy színpadra lépjél? Vagy nem is szerettél volna színészként részt venni valamelyik csoportban?
– Az egyetemi évek alatt, 1975-ben Pálfi Ágnessel csináltunk ugyan egy dramatizált József Attila emlékműsort a fiatal költő avantgárd korszakának verseiből, de nem voltam igazán aktív a színpadon. Kifejezetten a tudományos terület érdekelt. A szociológia, közelebbről a művészet-szociológia. Az viszont kétségtelen, hogy a Hofival kapcsolatos kutatásom után vérszemet kaptam, és elkezdtem a színészi játékkal foglalkozni. Ebben az motivált, hogy láttam, mennyire felszínesen kezelik szegény színészeket a kritikusok. Páger Antal például minden szerepében jó volt, de azt senki nem vizsgálta, hogy mitől olyan jó ez a színészóriás. Hogy milyen eszközei vannak. Általános értelemben kezdett el foglalkoztatni a színészi játék titka. De azok a műfajok is, amelyek a triviális kultúra témakörében terítékre kerültek. Ezek vizsgálatához az irodalomelméletben olyan új diszciplínák jelentek meg, mint a strukturalizmus, a generatív grammatika vagy a jeltudomány. Ezek fogalmi eszközrendszerét próbáltuk alkalmazni például az operettre vagy akár a televíziós sorozatokra. Ez a fajta érdeklődés máig megmaradt bennem.
– A Népművelési Intézeten belül Vitányi Iván vezetésével 1980-ban létrejött Művelődéskutató Intézetnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ez az új kutatási irány nyilvánosságot kapott. A te tanulmányaidat is az intézet jelentette meg.
– A Népművelési Propaganda Iroda, később a Múzsák Kiadó valóban felvállalt egy ilyen profilt. A kabaré ma című kötetem is náluk jelent meg 1978-ban, Pálfi Ágnes volt a szerkesztője. A Vígszínházban 1977 márciusában bemutatott Állami Áruház Ascher-rendezte kaposvári előadásáról is írtam még abban az évben egy terjedelmes tanulmányt, ami aztán B. Vörös Gizella szerkesztésében sokkal később, 1986-ban jelent meg a Művelődéskutató Intézet kiadásában.
Az Intézet 1980-tól B. Vörös Gizella és Pálfi Ágnes szerkesztésében megjelent folyóiratát, a Kultúra és Közösséget is meg kell említeni, ahol a kultúraelméleti cikkek mellett a nyolcvanas évek közepétől – Király Ninának is köszönhetően – már hangsúlyos volt a színházi profil: Richárd Schechnertől, Włodzimierz Staniewskitől, Eugenio Barbától, Tadeusz Kantortól jelentek meg írások, naprakészen követve a hazai színházi életet megmozgató aktuális eseményeket, vendégjátékokat.
– Ezzel egy kicsit előre szaladtunk az időben. Úgy tudom, miután elvégezted az egyetemet, állást vállaltál a Népszínháznál, az Állami Déryné Színház jogutódjánál. Ez talán azért is érdekes lehet, mert ezen a néven indult el egy-két éve egy vidéket ellátó országos színházi program és egy társulat is.
– 1977-ben végeztem a magyar–népművelés szakon. Még a védés előtt bejött hozzánk Csaplár Katalin, a 25. Színház művészeti titkára azzal, hogy hamarosan megalakul a Népszínház, ami a Déryné és a 25. Színház összevonása révén jön létre, s ide fiatal közművelődési szakembereket keresnek. Érdekel-e bennünket? Végül a végzős évfolyamból Illés Klára és én szerződtünk. Az, hogy népművelői diplomával színházhoz szerződtetnek valakit, egy kis magyarázatra szorul. 1976-ban jött ki a Közművelődési Körvény.
Minden egyetemen közművelődési titkárságot kellett működtetni, ami például Debrecenben már akkor is volt, amikor én oda jártam. Paál Istiék mint Egyetemi Színpad ugyanezzel a háttérrel működtek. Lehet, hogy az alakuló Népszínháznál is ennek a törvénynek a jegyében alkalmaztak bennünket. A Népszínház a tűz és a víz egyesítésének kísérlete volt. Egyrészt állandó játszóhellyel megalakult a Várszínház társulata, másrészt pedig létrehoztak öt utazó társulatot. Az utazók magukat „indiánoknak” tartották, a Várszínházban játszókat pedig „fehéreknek”.
Mi pedig, akiket zöldfülűként társulatvezetőnek, rendezőnek, asszisztensnek, tehát mindenesnek neveztek ki az utazótársulatok élére, lettünk a „a Gyurkó spionjai”. Feladataim közé tartozott bizonyos közművelődési vonatkozású adatok gyűjtése is. Jegyzeteket készítettem az előadásaink vidéki fogadtatásáról, a közönség összetételéről, az egyes játszási helyek adottságairól. Kemény döntési helyzetekbe kerültem. Játszunk vagy nem játszunk? Van-e fűtés? Időben megérkezünk-e egyáltalán? Rozoga, állandóan lerobbanó IFA Ikaruszok, vitatott szobaelosztások, személyi ellentétek lecsillapítása, szerelem-féltés, alkohol problémák, olykor még rendőrségi ügyeket is el kellett intéznem.
Tehát az utazószínházi lét összes nyűgével, nyavalyájával találkoztam testközelből. Ezzel együtt volt művészi hozadéka is ennek az összetett munkának. Közművelődési feladat volt például, hogy az utazó társulatoknak irodalmi esteket is össze kellett állítaniuk. Ezeket én szerkesztettem a mindenkori rendezővel együttműködve. Ha össze akarom foglalni ezt az egészet, akkor azt kell mondjam, hogy bár nagyon kis fizetésért dolgoztunk – mindössze 2800–3000 forintot kerestünk, plusz 31 forint volt a napidíj –, és állandóan úton voltunk, nekem mégis ez volt a színházi egyetemem. Ez a két évad.
Dolgoztam gyerekdarabban, szovjet darabban, Csongrádi Mária nénivel és Petrik Józseffel. Megtanultam együtt élni a leginkább kitett színészekkel, és megtanultam kommunikálni a híres emberekkel, Ruszt Józseffel, Gyurkó Lászlóval, Jancsó Miklóssal is. Nagyszerű előadásokat láttam a Várszínházban Iglódival, Andorai Péterrel, Jobba Gabival.
– Említetted, hogy felmérést kellett készítenetek. Az új Déryné-program keretében lehet, hogy ismét érdemes lenne föltérképezni a mai viszonyokat, akár a nagyszabású Agóra művház-felújítási program tükrében is.
– Nem tudom, hogy ez ma hogyan van, mert nyilván komfortosabb egy kicsit az élet, viszont a színészekkel szemben támasztott elvárások is nagyobbak. Amikor ez az új vállalkozás indult, és éppen Déryné néven, azonnal felrémlett bennem a magam kétéves élménye. Jó lenne tudni, hogy van-e közönség, mert most, a színházi bumm idején nagy a kínálat. Amikor én voltam a Népszínház utazó társulatánál, ez nem egészen így volt. A gyerekeket beterelték az gyerekelőadásra, az esti felnőtt előadásokra pedig kínkeservesen szedtük össze a nézőket.
– Mint aki a gyermekkoromat vidéken töltöttem, azért arra is emlékszem, hogy egy-egy vidéki nagy társulat, mint például a Csokonai Színház, rendszeresen tartott előadásokat a maga húsz–ötven kilométeres körzetében. Balmazújvárosban például Bakk Lukács – Zenthe Ferenccel láttam tőlük először Tamási-darabot, az Énekes madarat. Mára ez a gyakorlat jószerint megszűnt.
– Valóban nem járnak már ki a vidéki nagy társulatok. De ez azzal is összefügghet, hogy a színházi előadások nagyon technikaigényesek lettek. Fény, videó, nem tudom, még mi minden kell. Lehet, már nem érem meg, hogy újra az organikus színházcsinálás felé menjenek a dolgok. Túl sok technika van újabban a színházban. Fizikai rendező-szakos fiamtól viszont most azt hallom, hogy ő – ha egy mód van rá – már nem akar mikroportot használni. Ki tudja…? Az alapkérdés viszont szerintem ugyanaz, mint régen volt: a befogadóhely, a technika, illetve az odaküldött előadások minősége, és az, hogy a társulat és a közönség hogyan viszonyulnak egymáshoz.
– Az ötvenéves Szkéné története kapcsán 2022-ben megjelent Színház a másodikon című interjúkötetben Nánay István így fogalmaz: „A Szkéné akkor lett tényező, amikor megérkezett Regős János.” Ez 1979-ben történt. Hogyan lehet leírni azt a közeget, a hivatásos és az úgynevezett nem hivatásos színházcsinálás egymáshoz való viszonyát a nyolcvanas–kilencvenes években?
– ’79-ben felmondtam a Népszínháznál. Anyám, nagyanyám beteg volt… Kérvényeztem, hogy kaphassak dramaturg-státuszt, s hogy ne kelljen tovább utaznom. Felmentem Gyurkó Lászlóhoz, aki azt mondta, hogy ezt most nem tudja megoldani. Akkorra viszont már a zsebemben volt egy állásajánlat Szabó Istvántól, a BME KISZ Bizottság akkori kulturális felelősétől, későbbi közművelődési titkárától, hogy felvesznek a Szkénébe programszervezőnek.
Itt újra meg kell hogy emlékezzek apámról, aki így vagy úgy, de valamiképpen helyet csinált ott nekem, hiszen ő, aki 1973 óta a Szkéné Együttesnél mozgástanárként dolgozott, és később vezette az általa alapított BME Pantomim Mozgásszínházat, ismerte a helyi viszonyokat. Mint bölcsész én is rendszeresen jártam oda, láttam a Wigmann Alfréd-vezette Szkéné Együttes előadásait is. A döntésemben alapvető szempont volt, hogy gyönyörűnek találtam a játékteret. Beleszerettem. Akkoriban még Magyarországon nem volt a mai értelemben vett szobaszínház vagy blackbox színházi tér, de ösztönösen megéreztem, hogy itt bármit meg lehet csinálni.
Ezt a teret akkor viszont igen sokan és sokféleképpen használták. A névadó együttesen kívül ott voltak apámék, Varga Tamás színházi csoportja, a hátsó próbateremben próbált a Műegyetemi Szimfonikus Zenekar és a Műegyetemi Vegyeskórus. Tehát három színházi csoporttal és két zenei együttessel indultunk. A Szabó Pista-féle felkérés tehát arról szólt, hogy ezt a teret ezentúl elsősorban színházcsinálásra használjuk, hogy rendszeresen legyenek előadások.
– Tehát színházigazgató lettél?
– Nem ez volt a titulusom, egy munkatárs voltam a Közművelődési Titkárságon, de idővel valóban annak tekintettek, annak is mondtak. Ez persze soha nem jelentette ugyanazt, mint egy kőszínházban igazgatónak lenni. Ugyanúgy pakoltam, hordtam a cuccokat, mint a többiek, de ahogy az imént mondtam, volt egy vízióm a térről, pontosabban arról, hogy mit szeretnék benne látni. A hetvenes évek végéről beszélünk, amikor az – akkori fogalmak szerinti – amatőr státuszban lévő csoportok, társulatok már a mai függetlenek szintjén dolgoztak, például az Egyetemi Színpadon, Szegeden, vagy éppen a Szkénében. Akkor indultak a mai értelemben vett stúdiószínházi kísérletek is.
Épp most olvastam újra Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját, amit először Kaposváron Gazdag Gyula rendezésében láttam. Színházi értelemben a konkrét gondolatom az volt, hogy a Szkénében miért ne találkozhatna egy vígszínházi színész mondjuk Fodor Tamásékkal, vagy azzal, amit ők csinálnak. Nem esztétikai kategóriákban gondolkoztam. Azt se gondoltam, hogy olyan populáris műfajokat kellene preferálnom, mint a kabaré, de azt igen, hogy a Szkéné kínálatában szerepelhetne egy-egy Sándor György- vagy Cseh Tamás-est. A hagyományos irodalmi összeállításokat, vers-esteket nem vállaltam fel, de helyet adtam olyan neoavantgárd alkotóknak, mint Balaskó Jenő, aki – az akkor még nem is értelmezett – performativitás jegyében alkotott, nyilvánult meg.
– Ezek az elképzelések adták tehát az új modell alapját, amire Nánay utal?
– Igen, a műsorpolitikában ez volt a megújulás, ami egyfajta szélárnyékban történt. Amíg az Egyetemi Színpad reflektorfényben volt, és az államilag Tiltott, Tűrt és Támogatott kategória-rendszerben a cenzúra figyelme kísérte a munkájukat, addig velünk nem nagyon foglalkoztak. Fű alatt, partizán módon tudtunk működni. Ez talán annak is volt köszönhető, hogy nem akartunk odamondogatni a rendszernek, kifejezetten a művészi megnyilvánulási szándék, a produkciók kvalitása volt az, ami hajtott bennünket.
Felléptek persze olyanok is, mint Krassó György és Háy Ágnes, akik nyíltan vállalták az ellenzékiségüket. De nálunk volt 1980-ban Nádas Péter máshol nem játszható darabjának, a Temetésnek a bemutatója is Gaál Erzsivel és Székely B. Miklóssal – Lacával. A ’80-as évek elejétől nálunk indult több, később nagy nevet szerzett együttes és művész karrierje. Goda Gábor és az Artus, vagy a Bozsik Yvette és Árvai György alkotta Természetes Vészek Kollektíva. Évekig nálunk talált otthonra a 180-as csoport, színházi előadásokban próbálta ki magát a Muzsikás Együttes, de a Zsuráfszky Zoltán és Farkas Zoltán – Batyu vezette Kodály Kamara Táncegyüttes is itt kezdett.
Művészi értelemben nagyon inspirálóak voltak ezek az előadások, és bizonyosan hozzájárultak a nyolcvanas évek végére kibontakozó társadalmi, politikai erjedéshez is. Mivel nálunk nem voltak sem ideológiai, sem műfaji megkötések, a színházi innovációban betöltött szerepe a Szkénének a ’80‑as évektől az ezredfordulóig megmaradt. Elég, ha csak a Csabai Attila – Ladjánszky Márta – Gergye Krisztián – Szász Dániel nevével fémjelzett Kompmánia Társulat, vagy a Pintér Béla Társulat alapítását, működését említem.
– Az általad vezetett Szkénének köszönhető az is, hogy az amatőr vagy alternatív szcénában elindult a nemzetközi kapcsolatrendszer kiépítése. Itt elsősorban az 1979-ben indított IMMT és a nyári képzésekre létrehozott IDMC működtetésére gondolok olyanként, mint ami ablakot nyitott a világszínházra.
– Valóban, a vasfüggönyön túlról olyan csapatok jöttek, mint az Odin, a Shushaku and Dormu, a Bread & Puppet, vagy japánból Kazuo Ohno, a béketáborból pedig Boleslav Polivka a Divadlo na Provazkuval, Oleg Zsukovszkij a Gyerevo Színházzal, az akkori lengyel avantgárd színház legjobbjai, a GEST, a Provizorium, a Scena Plasticzna KUL, a Gardienice. Eugenio Barbának köszönhető, hogy a dél-amerikaiak vagy az indiaiak is eljutottak hozzánk.
A kezdeményezés, hogy legyen nemzetközi fesztiválunk és szervezzünk a mai értelemben vett workshopokat, szintén apámnak köszönhető. Én pedig elkezdtem intenzíven angolul tanulni. Kezdetben én voltam az a tisztviselő, aki megteremtette mindehhez a megfelelő adminisztratív kereteket, a műszaki hátteret. Itt hozzá kell tennem, hogy a Műszaki Egyetem mint intézmény mi mindenben volt a segítségünkre. Ha mondjuk meghívtak bennünket Franciaországba, ők elintézték a vízumot, az ablakot a kék útlevélben, és a mi kis műszaki stábunk is az ő alkalmazásukban állt.
Abba pedig, hogy mit csinálunk, nem szóltak bele, nem lihegték túl a dolgokat, nem keresték az ellenséget, mint ahogy az akkoriban szokás volt más helyeken. Támogató volt a közeg minden szempontból. Igaz, nem sok műegyetemi hallgató tudott rólunk, de volt egy réteg a diákok között, akik nem csak közönségként jártak a Szkénébe, hanem műszaki téren közvetlenül is besegítettek. Hirtelen Káel Csaba, a MÜPA mostani vezérigazgatója jut az eszembe, aki műegyetemista éveiben diák-segítőként vett részt a munkánkban.
– Úgy érzékelem, hogy az egyetemi színjátszás itthon ma nincs annyira előtérben, mint volt korábban. Te, aki a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnökeként a világ számos pontján megfordulsz, hogy látod, külföldön mi a helyzet ezen a téren?
– Közvetlen élményem erről mostanában nincsen, viszont közvetett van, mert nemrégiben fordítottam az Eugenio Barba – Nicola Savarese kötetet, a Színház öt kontinense címűt. Eugeniónak ma is nagyon aktív a kapcsolata Dél-Amerikával és az egyetemi közeggel. Úgy érzékelem, hogy azon a kontinensen az egyetemi színjátszás „csúcsra van járatva”, mozgalmas az élet, politikailag is erős üzenetet hordozó előadások születnek.
Az USA-ba rendszeresen jártam. Ott lényegében megszűnt az egyetemi színjátszás, illetve minden valamirevaló egyetemen van színházi képzés, és ennek a keretében csoportok is működnek. Mint aki a tanulmányi időt is beleszámítva harminchat évet töltöttem egyetemi közegben, azt mondhatom, hogy mára alapvetően megváltoztak a tanár és a diák közötti kapcsolatok. Mester és tanítvány viszonyról, a művészeti egyetemeket leszámítva, talán már nem is beszélhetünk. Olyan „pályatévesztők”, mint amilyen például Jordán Tamás volt, aki műegyetemi hallgatóként az Egyetemi Színpadon kezdte a színészi praxist, nemigen vannak. Nem a nosztalgia mondatja velem, ez egyszerűen tény.
Nagyon nehéz ma egyetemi színpadot működtetni Magyarországon. Szegeden döcögve, de működik, a színjátszók egy része már nem egyetemista. Próbálkoztak Veszprémben, ez mára megszűnt. Pécs az egyetlen, ahol intézményes hátterük, színháztermük is van, és jók. A Janus Egyetemi Színpad ez, amit Tóth András és Mikuli János vezet. A mostani Szkénét én nem tartom a szó igazi értelmében vett egyetemi színpadnak, mert az előadásokban már egyáltalán nem szerepelnek egyetemisták. Mondjuk az én időmben sem nagyon voltak, inkább csak körülötte. Debrecenben most van kettő is, az egyik, a Lakó Zsigmond-féle, több társulatos, angol és magyar nyelvű csapat.
Fesztiválokat is rendeznek. Zsiga egyébként elnökhelyettese a Magyar Szín-Játékos Szövetségnek, és most nélkülözhetetlen munkatársa az olimpiai rendezvényünknek. Mostanában kaptak egy kis pinceszínházat, és a K épületben is van egy másik icipici helyiségük és kertjük bent a belvárosban.
– Az elmúlt tíz évben sokszor találkoztunk amatőr színjátszó fesztiválokon. Zsűritagként, zsűrielnökként is rálátásod van a honi és a külföldi viszonyokra. Összehasonlítva a világ más részeivel miképpen fest ma nálunk a színházcsinálásnak ez a közösségi formája?
– Itt vissza kell ugranom az időben. Az utolsó évadom a Szkéné élén 2009/10-ben volt, tehát nem onnan mentem nyugdíjba. A Műegyetem volt olyan gáláns, hogy megtartott közalkalmazotti státuszban. Még négy-öt évig a diákközpont kulturális referenseként dolgozhattam. Akkor állítottam össze a Szkéné archívumát. Ide tartozik, hogy a 2009-ben elfogadott előadó-művészeti törvény értelmében a Szkéné, ha mint színház pályázni akar, a továbbiakban csak egyesületként vagy közhasznú társasági formában, kft-ként működhetett tovább.
Én ragaszkodtam az egyetemi státuszomhoz, nem akartam egy kft. alkalmazottja lenni. Ebben az időszakban keresett meg a Magyar Művelődési Intézet akkor még létező drámai osztályáról Tóth Zsuzsanna és Nagy András László, akik az amatőr mozgalom ügyeit intézték akkoriban. Nagy András László (NAL) vitte a Magyar Szín-Játékos Szövetség mint civil szervezet ügyeit. Elnökként már át akarta adni a helyét valaki másnak. A 2011-es közgyűlésen terjesztett föl elnök-jelöltnek. Én pedig igent mondtam, és megválasztottak.
– Ezzel a döntéssel visszatértél a hazai közművelődés közegébe.
– Valóban, újrakezdtem a szakmát. Föl kellett derítenem, közelről kellett látnom, hogy mi zajlik az amatőr világban az ezredforduló után tíz évvel. Tulajdonképpen a mai napig ezt csinálom.
– A Magyar Szín-Játékos Szövetség akkor már tagja volt az AITA/IATA-nak?
– Igen. A Népművelési Intézet drámai osztályának egy másik legendás alakja, Máté Lajos (a színész Máté Gábor édesapja) volt az, aki a nemzetközi kapcsolatrendszer működtetését kezdettől ambicionálta. A kazincbarcikai fesztiválokon az ő meghívására mindig jött a világszervezet delegációja is. Vezetőváltások történtek az akkor már a megszűnés küszöbén álló intézetben, és 2010‑ben fel akarták mondani a magyar tagságot. Én viszont nem tudtam megbékélni azzal, hogy kimaradunk belőle.
Rendeztük az adminisztrációs viszonyokat, elkezdtük fizetni a tagdíjat, pályáztunk a működésre és a programokra, jómagam pedig konferenciákra jártam, és egy ideig részt vettem a Közép-európai Bizottság elnökségében. Az idei fesztivált és közgyűlést, valamint a szakmai konferenciát mi szervezzük a 10. Színházi Olimpia eseményeként Debrecenben. A szövetség ügyeinek vitelében nagy segítségemre vannak az elnökség tagjai: a Formanek Csaba, Lakó Zsigmond és Nemeskéri Veronika.
– Tehát nemzetközi összehasonlításban is meg tudod ítélni a magyar amatőr színházi mozgalmat.
– A nemzetközi mezőnyből még mindig nem láttam eleget. A határon túli magyar rendezvényekre viszont sokszor hívnak. De jártam szlovákiai, csehországi és többször oroszországi amatőr fesztiválokon. A négyévente rendezett monacói világfesztiválnak [Mondial du Théâtre] is rendszeres vendége vagyok. Ez utóbbi az AITA/IATA – mondjuk így – színházi olimpiája. A külföldön látott amatőr előadások alapján azt mondhatom: az egyik különbség, hogy Nyugat-Európában, például Németországban, Hollandiában a felnőtt-színjátszás a domináns, míg nálunk inkább az ifjúsági/diák korosztálytól látni több előadást. A magam részéről a felnőttektől szeretnék itt Magyarországon több előadást látni.
– Én néhány éve az inárcsi KB35 együttes tagjait láttam olyan amatőröknek, akik művészi értelemben is izgalmas előadásokat hoznak létre időről-időre.
– A KB 35, a Győri RÉV, a Soltis Lajos Színház egészen különleges minőséget képvisel. Ezek a csoportok „műhely” jelleggel dolgoznak, az előadásaik minősége alapján pedig már nem tekinthetők „klasszikus” amatőröknek. Tagjai a Független Előadó-Művészeti Szövetségnek, de a Magyar Szín-játékos Szövetségnek is. Külföldön, én azt érzem, nincsenek ilyenfajta minőségi ambíciók a társulatokban. Ami nemzetközi összehasonlításban erős még nálunk, az a középiskolai diákszínjátszás. Nem utolsó sorban az ODE, az Országos Diákszínjátszó Egyesület munkájának is köszönhetően. Éppen most tavasszal lesz a felmenő rendszerű fesztiváljuk, az Országos Diákszínjátszó Találkozó.
– A 10. Nemzetközi Színházi Olimpián Debrecenben rendezitek az AITA/IATA Nemzetközi Amatőrszínházi Fesztiválját, a világ minden tájáról meghívott együttessel, előadással. Nem találtam a programban magyar együttest. Mi az oka ennek? Nincs elég nívós előadás? Esetleg mást értenek amatőr színjátszás alatt külföldön, mint itthon? Milyen izgalmas programokat, produkciókat ajánlanál a kínálatból?
– Erre a világfesztiválra, mint ahogy a Monacóban rendezettekre is, nevezni, pályázni kellett a szabályok szerint. Két magyar nevezés volt a hatvanötből. Az egyik A fal mögött című előadás Pápáról. Szabó Szilárd rendezte, és az akkor 14 éves Reményi Réka alakítja benne Anne Frankot. Én Komlón láttam. A másik a Helytelenek Társulat Illúziók című bábelőadása volt. Mivel mindkettő erős, de szövegközpontú előadás, és az AITA/IATA fesztiválokon nincs sem szinkron-tolmácsolás, sem szövegvetítés, végül Lakó Zsigmonddal úgy döntöttünk, hogy bár lesz néhány magyar előadás, de csak az off-program részeként. Fontos, hogy olyan magyar produkciókat mutassunk be a nemzetközi közönségnek, amelyek világviszonylatban is relevánsak lehetnek.
A nemzetközi csoportok közül fontos megemlíteni a japán Toyamából érkező Bungezia Társulatot – ők Csehov Leánykérését adják elő. Velük érkezik Koizumi úr, aki Debrecennek, Toyama testvérvárosának különleges meghívottja, a 70 éve alapított társulat vezetője. Különleges lesz a szingapúri Raffles Zenei Kollégiumból érkező társulat Festett Bőr című mozgásszínházi előadása. Sokat várunk a georgiai Tbiliszi Állami Egyetem SHKVENI csoportjától. Ők egy commedia dell’arte stílusú bohóc játékkal szerepelnek a programban.
Helyspecifikus előadást hoz a holland Hoosh csoport, a címe: Fészek. Sri Lankáról is lesz egy non-verbális előadást bemutató vendégünk, a Kalam Center. Némajátékuk expresszív színházi nyelven fogalmazott rituális szertartás a kitörésvágyról. A portugálok álom-színházának főszereplője a színészek mellett egy kiszuperált furgon. Ez előadásuk címe is: La Furgoneta. Remélem, hogy minden nézőnk meg fogja találja a neki legkedvesebb előadást.
Az interjú eredetileg a Nemzeti Színház művészeti folyóirata, a Szcenárium 2023. április–májusi lapszámában jelent meg.
