A Kolozsvári Állami Magyar Színház, a Konstancai Állami Színház és az SNT Drama Ljubljana közös produkciójaként jött létre a Tompa Gábor rendezte Prométheusz’22 című előadás, amely a 10. Nemzetközi Színházi Olimpia programjának részeként június 20-án 19 órától a budapesti Thália Színházban, június 22-én a Gyulai Várszínház nyári fesztiválján lesz látható. A 21. századi Prométheuszról, az olimpián való részvételről, a minőség és a koprodukciók fontosságáról Tompa Gábor UNITER-díjas rendezővel, érdemes művésszel, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával és főrendezőjével, az Európai Színházi Unió elnökével beszélgettünk.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház azon kevés magyar színházak közé tartozik, amely nem először vesz részt Színházi Olimpián: 2019-ben a Szentpéterváron szervezett, 9. Színházi Olimpiára hívták meg egy előadásukat.
– Szentpétervárra a Rosmersholm kiváló előadásunkat hívták, aki megnézte, mind nagyon szerette. Kivéve azt az agresszív #metoo mozgalmat. De a sajtóban is táplált, felfújt hazug történetet szőttek az előadás rendezője, Andriy Zholdak köré, és még most is megpróbálták előkaparni az elásott gesztenyét. Nagyon érdekes története volt ennek a Rosmersholm előadásnak, mert 2018-ban beválogatták a Pécsi Országos Színházi Találkozóra (POSZT) is, és ott megnyerte a legjobb előadás, a legjobb színésznő és a legjobb díszletnek járó díjat. A válogatókat sem lehetett sem jobboldalisággal, sem konzervatívizmussal vádolni, hiszen Térey János és Regős János válogatták a versenyprogramot, a zsűri is komoly szakmai tekintélyekből állt. Mégis egy magyarországi sajtóorgánum megbírálta, megfenyítette a zsűrit, hogy nem kellett volna sem beválogatni, sem díjat adni ennek az előadásnak. Ez a történet engem arra emlékeztetett, amikor a Ceaușescu rendszer első dühöngő kulturális forradalmi korszakában visszavonták az év legjobb előadásának tartott és kiosztott díjakat, mert megnézte a párt főpropagandistája az előadást, és úgy tartotta, hogy rendszerellenes. És a kritikusok, a zsűritagok, akik kiosztották a díjakat, mind önkritikát kellett gyakoroljanak, és azt állították ebben az önkritikai vallomáspillanatban, hogy mind rosszul látták az előadást. Ezeket az időket idézte fel ez az egész támadás a Rosmersholmmal szemben. Szerencsére az előadást nemzetközileg is nagyra értékelték, és azonnal meghívták a szentpétervári olimpiára. De beválogatták a bukaresti román nemzeti színházfesztiválra, és több meghívást kapott például Japánba, Norvégiába, Portugáliába, Spanyolországba, Bosznia-Hercegovinába. A szentpétervári olimpián nagyon-nagyon jól fogadták az előadást, nagyon pozitív kritikákat, elismerő visszajelzéseket kapott. Meggyőződésem, hogy ez a produkció abban az évadban valóban a legerősebb magyar és – merem állítani – romániai produkció volt, és több színész életében szakmailag is fordulópontot jelentett.
– A 2023-ban Magyarországon rendezett 10. Nemzetközi Színházi Olimpia nyitó sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy itt ugyan nincsenek díjak, az aranyérmet éppen a részvétel jelenti, és hogy az összekötő kapocs a minőség. A határon túli színházaknak miért lehet fontos az olimpián való részvétel?
– Nem szoktam úgy minősíteni a színházunkat, hogy határon túliak vagyunk. Mi egyidejűleg vagyunk ugyanolyan szerves része az egyetemes magyar kultúrának és színházi életnek, mint ahogy a romániainak is, és az európai és világszínháznak is, hiszen az egyetlen magyar nyelvű színház vagyunk, amely tagja az Európai Színházi Uniónak. Ez a jelenleg 16 tagszínházat számláló színházi szervezet, amelyet Giorgio Strehler világhírű olasz rendező hozott létre még 1990 elején, megelőzte az Európai Unió közösségét. És valahogy modellt is mutatott, hiszen nem csak azok a színházak voltak és vannak benne, amelyek az Európai Unióhoz tartozó országokban vannak, hiszen Európa mint kultúra, az egy – ugyanúgy Szerbia, Oroszország, Svájc benne vannak az európai kultúrába, tehát ez Európa. És tulajdonképpen itt valóban a minőség és az a fajta sajátosság a fontos, ami mindegyik színházi kultúrának a sajátja, ami önmagában adott. Mi magyarul játszunk, de közben egy olyan színházi nyelvet próbálunk létrehozni, felmutatni, ami túlmutat a beszélt nyelven, és ez egy olyan egyetemes nyelv, amelyet mindenki megért és a kultúrák közötti közeledést szolgálja. Ezt a közeledést igazából csak a nagyon magas minőséggel lehet elérni, nem ideologikusan. Sajnos az elmúlt időben rengeteg fesztivál, színházi találkozó, sok repertoár is eléggé elkezdett ideologikussá, szélsőségessé válni, egyik vagy másik irányba, és egyre inkább, még a színházi projektekhez megpályázható európai támogatások is tematikusak, ideologikusak. Tükrözik ezt az óceán túloldaláról elindult, és ma már egyre inkább terjedő újabb fajta politikai korrektség képmutató ideológiáját. Enélkül már esélye sincs egy projektnek, hogy támogatást kapjon. Az olimpia ilyen szempontból azért fontos, mert ha végignézem az előadásokat, a repertoárt, akkor nagyon sokszínű, és a sokszínűség a lényeg. Nem egyhangú, nincsenek ideologizált üzenetű előadások, a művészi színvonal a legfőbb szempont.
– A színházi olimpia jubileumi kiadásán a kolozsvári színház több előadással is jelen van. Milyen élményekkel gazdagodtak az eddigi bemutatkozások során?
– Valóban, a Prométheusz’22 már a negyedik előadás lesz, amivel részt veszünk az olimpián. Játszottuk a Nemzeti Színházban az Ifjú barbárokat, amely két fiatal alkotó műve: a szöveget Vecsei H. Miklós írta, az előadás rendezője ifj. Vidnyánszky Attila. És bárki nézte, románok, magyarok, külföldiek, mind nagyra értékelték. A Vígszínházban mutattuk be Ionesco Macbettjét, Silviu Purcărete rendezésében, amelynek szintén nagyszerű fogadtatása volt. Ugyanezt az előadást eljátszottuk a Miskolci Nemzeti Színházban az Állatfarm zenés változatának a kíséretében, amelyet Puskás Zoltán vajdasági magyar rendező állított színpadra, és annak is nagy sikere volt. Ezek különböző előadások, különböző a tematikájuk, a szövegük, a rendezőjük, a színházi stílusuk, a nyelvük. És éppen ez a lényege az olimpiának, hogy ezt a fajta sokféleséget tudja felmutatni, egy kalap alá hozni, hogy tulajdonképpen mindenki megtalálja a színházi élményét. Az igazi színház mindenkihez szól, nem csak egy elithez, nem csak a szakmához, az igazi színházat mindenki megérti.
– A Prométheusz’22 nemzetközi produkció, amelyben szlovén, román és magyar színészek játszanak, és amely az Európai Színházi Unió egyik fő programjának a része. Hogyan jött létre ez az együttműködés?
– Az Európai Színházi Unión belül kitaláltuk azt, hogy egy nagyobb európai projektre lenne szükség, amelyben részt vesz lehetőleg az összes tagszínház, de nem csak a tagszínházak, hanem megpróbálunk partnereket is szerezni olyan színházak közül, akik nem tagjai a színházi uniónak. A közgyűlésen elhatároztuk, hogy egy olyan témát választunk, amely valamilyen módon reflektál az európai színjátszás gyökereire. Ezért kiindulópontnak a görög drámákat választottuk, és azt tűztük ki célul, hogy ezeket fiatal dramaturgok, rendezők segítségével kortárs helyezetekre alkalmazzuk. A projektben, melynek címe a Katasztrófa lett, végül 15 színház vett részt, hat produkciót hoztunk létre, tagszínházak és nem tagszínházak együttműködésében. Megpályáztuk ugyan a Kreatív Európa pályázatát, de éreztük, hogy fenyeget bennünket ez az ideológiai szempontú tematizálás, és esetleg nem kapjuk meg ezekre a pénzeket. Jól éreztük ezt. És akkor eldöntöttük, hogy mindenképpen megcsináljuk az előadásokat a színházak saját költségvetéséből. Olyan városok színházai között születtek koprodukciók, mint Portó-Strasbourg, Barcelona-Belgrád, Krakkó-Madrid, Luxembourg-Szófia, Prága-Martin (Túrócszentmárton), Kolozsvár-Ljubljana-Konstanca. Eleinte úgy volt, hogy Prométheusz’22-t a római romok között próbáljuk Hisztrián, és azután bemutatjuk a színházakban. De ott felújítások kezdődtek el, ezért átköltöztettük a próbát Kolozsvárra, és ott mutattuk be tavaly július elején, négyszer játszottuk Kolozsváron, hétszer Ljubljánában, a szlovén nemzeti színházban, amely időközben már színházi uniós tag lett, és Konstancán is játszottuk januárban három alkalommal. Februárban Portóban tartotta az Európai Színházi Unió a Finisterra nevű fesztivált, amelyen bemutattuk a másik öt előadás mellett a Prométheusz’22-t is. Ha megkaptuk volna erre a projektre a pályázati támogatást – egy mondvacsinált ürüggyel pontoztak le –, akkor azt az összeget arra használtuk volna, hogy ezt a hat előadást a 15 városban, azoknak a színházaknak a városában, amelyek részt vettek, bemutassuk. Az szép lett volna, mert ez az igazi európai együttműködés. Volt már olyan projektünk, a Digitális bennszülöttek, amelynek keretében öt színház előadta ugyanazt a darabot ifjú, érettségi előtt álló diákokkal. Nálunk Sinkó Ferenc egy nagyon szép előadást hozott létre. És ennek is a hozadéka az volt, hogy ebben az öt városban – Bécsben, Reimsban, Kölnben, Thesszalonikiben és Kolozsváron – ezek a fiatalok találkoztak egymással, tapasztalatcsere történt, barátságok szövődtek, és tulajdonképpen az igazi Európa így épül, nem fentről és nem ideologikusan, hanem az ilyen kapcsolatokból, barátságokból. A 20-i és 22-i is előadás négy nyelven szólal meg: magyarul, romámul, szlovénul és angolul, és magyarul, angolul, románul feliratozzuk is.
– Az előadás mitológiai és modern szereplőket sorakoztat fel, Prométheusz történetét kívánja párhuzamba állítani a 21. századi értelmiségi ember helyzetével.
– Az egyik első görög drámát, Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát írtuk át valamelyest Kali Ágnes költővel, dramaturggal egy olyan helyzetbe, ami a kortárs értelmiség helyzetéről szól. Arról az értelmiségről van szó, amely a fősodorral szembeszáll, hogy megkeresse az igazságot, és ezért megkínozzák, marginalizálják. A darab szereplőit is ezek szerint a szempontok szerint írtuk át. A kórus része például a szenzációéhes fősodrú médiának. A történet egy nukleáris laboratóriumi központban játszódik, ahová elhurcolják Prométheuszt, aki nem hajlandó alávetni magát Zeusz akaratának, és elhozza a tudást, az információt, az igazságot, a tényeket a tömegeknek. Egy, Beckett Katasztrófa című darabjából ihletett helyzetet is beépítettünk, amelyben van egy rendező, egy asszisztens, egy világosító és egy színész, akinek nincs szövege. De a rendező egyfajta Zeusz, és az asszisztenssel együtt állandóan módosítják, változtatják, elégedetlenek a színész jelenlétével, helyzetével, egészen addig, amíg a keresztre feszítés pozíciójába nem állítják. Éppen ezért ez a színész egy és ugyanaz Prométheusszal az előadásban, így megpróbáltam összekötni az ókori görög mitológia világát a keresztény keresztre feszítés történetével, amelyben az igazságot kereső, a meg nem alkuvó értelmiségi, a művész az áldozat.
– A mitológiában Prométheusz azáltal, hogy ellopja az istenektől a tüzet, tudást ad, a túlélés lehetőségét kínálja fel az embereknek. Mi az, amivel ma segíthetne túlélni Prométheusz, mi az, amit adni tudna?
– Az igazság keresését, a ténykeresést ebben a rendkívüli, a média által manipulált világban, ahol nagyon nehéz lehámozni a sok hazugságréteget. Több szinten zajlik egy információs háború, ahol rengeteg az álhír, ahol nagyon nehéz eligazodni, folyamatosan tele vannak a különböző társadalmi, szociális médiaterületek mindenféle felületes, hamis információval. Ezért mindig két-három különböző forrásból is érdemes táplálkozni, utánajárni. A félelemkeltés az, ami uralja a mostani korszakot. Érdemes mindig megérteni, utánanézni, hogy mi honnan indult, és mi is a történet háttere. Mintha globális szándék lenne, hogy sötétségben tartsák a lakosságot. Elsekélyesedett az oktatás színvonala, az iskolákban nem tanítanak bizonyos tantárgyakat, a diákok nem szerzik meg azt az alapvető tudást, ami szükséges ahhoz, hogy hozzá tudjanak szólni egy történelmi, földrajzi, anatómiai, fizikai jelenséghez, vagy megértsék azokat. Pedig ezek mind a világ megértésének a különböző eszközei. Az egyik fontos dolog, ahogy Prométheusz példája és Jézus példája is mutatja, az az, hogy tartsunk ki az igazságkeresés mellett, ne adjuk át magunkat a félelemnek, a rémületnek. Nagyon fontos az a mondat, hogy: „Ne féljetek!”. Egyszerű felszólító mondat, de példaértékű.
