A képzelet és a valóság kegyetlen összjátéka jelenik meg a nagy spanyol barokk szerző, Calderón Az élet álomcímű művének kortárs adaptációjában, melyet a londoni Cheek by Jowl társulata hozott el a 10. Színházi Olimpia keretében a MITEM-re. Az 1981-ben alapított nemzetközi társulat első spanyol nyelvű produkcióját a színház alapító rendezője, Declan Donnellan rendezésében láthattuk. Ungvári Judit írása.
Vajon valóságos-e mindaz, amit megélünk, vagy szemfényvesztő káprázat csupán? – teszi fel a kérdést Pedro Calderón de la Barca Az élet álom című drámája, s ez a kérdés alighanem ma is éppoly aktuális, ha nem aktuálisabb, mint a 17. században. Persze akkor – mondjuk így –, az európai modernitás hajnalán is foglalkoztatta ez a kérdéskör a legnagyobbakat, nem véletlen, hogy a majdnem-kortárs Shakespeare-nél is találunk hasonló gondolatokat (hogy csak néhány példát soroljunk):
„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy/Szegény ripacs, aki egy óra hosszat/Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű/Meséje, zengő tombolás, de semmi/Értelme nincs.”
(Macbeth, Szabó Lőrinc fordítása), vagy: „Oly szövetből/Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk/Álomba van kerítve.” (A vihar, Babits Mihály fordítása). A valóság és illúzió problematikája persze általánosan emberi, hiszen akár Platónig is visszavezethető. Mindenesetre ma, amikor a 21. század internetes virtualitásában élünk, érdemes elgondolkodni azon, hogy ma mit jelent számunkra a realitás vagy az „álom”.
Ezt tette meg a „spanyol Hamlet” ürügyén Declan Donnellan és a londoni Cheek by Jowl társulata. A „származását tekintve ír, neveltetésében angol, kultúrájában európai” alkotó (ahogy ő maga egy interjúban fogalmaz) rendezésében decemberben láthatta először a közönség a darabot Madridban, s az ottani hatalmas siker után érkezett Budapestre. Izgalmas vállalkozás volt ez mindenféle szempontból, hiszen a spanyol klasszikus mű hatalmas anyag, fordulatos, sok szálon futó történet, ezt minden bizonnyal nehéz volt a mai közönség által is befogadható mennyiségűre redukálni.
A másik kihívást nyilván a korszerűség kérdése jelentette, hiszen ma talán vétek is lenne egy ilyen művet valamiféle kosztümös-múzeumi formában színpadra tenni, szerencsére Donnellan nem is ezt a megoldást választotta. Ízig-vérig modern előadás született meg adaptációjában, amelyet állandó alkotótársával, Nick Ormeroddal közösen minimalista díszletben és jelzésszerű, de nagyon mai jelmezekkel álmodott színpadra. Ugyanakkor (mint ezt megerősítették az előadásban közreműködő színészek is a közönségtalálkozón) a szöveget nem modernizálták, az megmaradt a spanyol klasszikus szerzőtől ismert változatban.
Az archaikus szöveg és a modern külcsín kontrasztja az előadás egyik legnagyobb ügyessége volt, amit nagyon jól használtak ki az alkotók a játékötleteket tekintve. A közönség folyamatos és közvetlen megszólítása is jó színpadi megoldásokat eredményezett, valóban képes volt egyfajta közelség-érzetet teremteni a nézőben. A másik fontos tényező, hogy a redukcióból rendkívül erőteljesen „lógott ki” az alapgondolat a látszat-valóság viszonyáról az életünkben.
A spanyol színészgárda erősnek bizonyult, ám furcsamód én nem a főszereplőt, a Segismundót alakító Alfredo Novalt éreztem a legerősebbnek. Rebeca Matellán, David Luque, Ernesto Arias, Manuel Moya vagy Irene Serrano nevét talán érdemes megjegyezni a produkcióból. Érdekes volt még számomra az előadás játékstilisztikája, amely szintén rendkívül ügyesen reflektált napjainkra, a sitcom-játékmódot, a televíziós showk világát is megidézve.
Meglepetések hullámvasútja – írták a kritikusok az előadásról, nem fukarkodva a jelzőkkel: kivételes, ragyogó, eredeti, merész, kényelmetlen, ellentmondásos, zseniális. „…Bennünket az izgat Calderón történetében, ami örök emberi: márpedig a virtuális valóság mindig velünk volt. A képzeletünknek köszönhetően mindig is találtunk egy kijáratot egy másik létforma felé. Érdekes módon az igazi művészet mindig vissza tud vezetni bennünket a valósághoz.
Az emberi természet nem változik, csak a technológia. Ez utóbbi persze félelmetes perspektívákat tud nyitni.” – fogalmazott a rendező egy interjúban. Valóban elgondolkodtató előadás született meg Az élet álom apropóján, amelynek segítségével látszat és valóság örök kérdését, a virtuális valóság korunkat nagyon is izgató problémáját, vagy akár a hatalom, a politika, az „egyszer fent és lent” problematikáját is végiggondolhattuk.
A cikk eredetileg a Nemzeti Színház oldalán jelent meg.
