Június 30-án a Városligetben, a Muzsikáló Bábok Háza rendezvénnyel zárult a Bábművészeti Világtalálkozó, amelynek keretében a 13 résztvevő bábszínház városában többnapos, helyenként több hétvégés láncfesztiválon mintegy 350 programot rendeztek. A szakmai összefogással, együttes gondolkodás és közös megvalósítás eredményeképp létrejött fesztiválról a Magyar Bábművészek Szövetségének elnökét, a debreceni Vojtina Bábszínház igazgatóját, Asbóth Anikót kérdeztük.
– Néhány nap már eltelt az egész napos városligeti rendezvény után, amellyel lezárult az április közepe óta tartó eseménysorozat. Sikerült azóta kipihenni a fáradalmakat?
– Nem mondanám, és ez ugyanúgy igaz a bábszínház-igazgató társaimra is, hiszen még nyakig benne vagyunk a munka láthatatlan részében, az elszámolásban. Próbáljuk elvarrni a szálakat, emellett természetesen a saját színházaink évadait is zárjuk, és tervezzük a következőt. 30-án a Városligetben azt láttam a kollégáimon, hogy felemelő ez a nap, mert megvalósulhatott az, amit nem véletlenül neveztünk a találkozások ünnepének, de azt is érzékeltem, hogy mindenkitől nagy energiát igényeltek az elmúlt hetek, hónapok.
– A rendezvények közben, egy-egy etap után, akár bábszínházanként, akár triolánként volt-e legalább egy lélegzetvételnyi idő arra, hogy aktuálisan mérleget vonjanak?
– Leginkább a workshopok adtak erre alkalmat, amelyeket olyan nemzetközi szinten is magasan jegyzett bábosok tartottak, mint Yael Rasooly, Duda Paiva vagy Yeung Fai, akiket igazán különleges lehetőség volt ilyen szituációban is megismerni. Nagyon pozitív visszajelzések érkeztek a társulatoktól, és nem csupán azért, mert egy újabb technikát sajátítottak el. Abból a szempontból is egyedülálló volt ez a műhelymunka, mert az évadközi hajtásban nincs idő arra, hogy több egymáshoz közeli társulat összejöjjön, és olyan mélységben megismerjék egymást, hogy abból későbbi szakmai együttműködések szülessenek. Most viszont erre is volt mód, és már elindultak erről beszélgetések. Szintén nagyon jó visszajelzések jöttek a határon túli magyar bábosok előadásairól, Écsi Gyöngyi vagy a marosvásárhelyi egyetemisták több triolába is eljutottak, olyan városokban is be tudtak mutatkozni, ahol eddig nem ismerték őket.
De az első nagyobb mérlegvonás még nem történt meg, igaz, nem is kell rá sokat várni: hamarosan zoomolunk a Bábművészeti Világtalálkozó művészeti arculatának kialakításában vezető szerepet vállalt Pályi Jánossal, Kovács Gézával és Kocsis Rozival. Szeptember végére pedig tervezünk egy szélesebb körű értékelő és tapasztalatokat megosztó konferenciát Békéscsabán, a Napsugár Bábszínház a Világtalálkozó alatt átadott új otthonában. Itt tudjuk összegezni a Bábművészeti Világtalálkozó tapasztalatait, meg tudjuk nézni a Zsinórok nélkül pályázaton elkészült helyspecifikus közösségi színházi események összefoglalóit, amelyeket független bábos alkotók hoztak létre nemzetközi partnerekkel. Ekkor láthatjuk egyben azokat a videókat, amelyek a 13 városban lezajlott eseményeket dokumentálják, megnézhetjük a Textúrák filmkiállítást, a werkfilmeket és beszélgethetünk arról, hogy hogyan éltük meg ezt az egészet.
– Ennek a konferenciának van esetleg egy olyan célja is, hogy az egymással megosztott jó gyakorlatokat átvigyék az olimpiamentes évadokra is?
– Mindenképpen, és ennek érdekében azt is szeretnénk, hogy készüljenek átfogó tanulmányok a programmal kapcsolatban, amihez hozzátartozik a Világközép kiállítás, illetve az imént említett, az elmúlt két évtized magyar bábművészetét átfogóan, fotókon keresztül bemutató Textúrák filmkiállítás. Ami viszont a gyakorlatban is megmarad és a mindennapokban használni fogjuk, az a Papírkenu, az a szabadtéri térinstalláció, mely hírelő felületként, és kisebb előadásra vagy foglalkoztatóprogramokra alkalmas közösségi tér, és benne az adott színházak szimbólumát tükröző bábmobilokkal.
– A láncfesztivál rendezvényei nagyon tudatosan az adott városnak szóltak. Mit jelentett a bábszínházak számára ebből a szempontból a Bábművészeti Világtalálkozó?
– A triolavezetőkkel folytatott beszélgetés alapján mondhatom, hogy mindenhol nagyon sok néző volt – bízunk benne, hogy belőlük a következő évadban jegy- vagy bérletvásárló lesz, de ezt számszerűsíteni nehéz –, ami viszont nagyon fontos, az az, hogy a fenntartói részről is odafigyelést kaptak a bábszínházat, ennek köszönhetően az intézmények pozíciója helyi szinten mindenütt megerősödött. Nálunk, Debrecenben kifejezett kérés volt a városvezetés részéről, hogy legyen a városban jól látható a hirdető felületeken az Olimpia. Ezúttal szerencsére volt forrás arra, hogy a marketinggel is foglalkozzunk, így kerülhetett a Dósa nádor térre egy hatalmas épületháló, így tudtunk molinókat tenni a város frekventált pontjaira. Bár rendszeresen vannak szabadtéri rendezvényeink, hiszen az évadnyitót és az évadzárót hagyományosan a Nagytemplom mögötti Emlékkertben tartjuk, annak az 500-as befogadóképességéhez képest a nagyerdei fő helyszínen az 5500, a kisebbeken a 4-500 fős közönség léptékváltást jelentett.
– Mindent úgy tudtak megvalósítani, ahogyan eltervezték?
– Rendkívül kegyes volt hozzánk az időjárás, a 13 városban sehol nem maradtak el a programok, és összességében nagyobb zökkenők nélkül, minden az előzetes tervek szerint zajlott le. Persze, történtek olyan „balesetek”, hogy az egyik fellépőnek nem érkezett meg a paravánja, és az egri Harlekin Bábszínházban készítettek neki egyet. Szerencsére a bábjait magával vitte a gépre, így az előadást le tudta játszani.
– Milyen visszhangja volt a nemzetközi fellépők körében a Bábszínházi Világtalálkozónak? Azt gondolom, amiatt, hogy legalább három városban megmutatták magukat, egy kicsit a magyar bábosokat és az országot is megismerhették.
Valóban nagyon sokféle személyes és társulati találkozásra is alkalmat adott ez a sorozat, és ebből az együttlétből, művészi egymásra figyelésből hosszú távon profitálnak a magyar bábszínházak. Az elmúlt években objektív körülmények nehezítették az utazásokat, emiatt is „jól jött” nekünk a Világtalálkozó, hiszen úgy kaptunk ízelítőt a nagyvilág bábjátszásából, hogy a legjobbak házhoz jöttek. És hogy milyenek ők a szakmaiságon túl? Az volt a benyomásom, hogy elképesztően jó fejek, pontosak, nem nyűgösek. Eleve a szabadtéri, a vásári, az utcai művészet külön műfaj, ami szinte genetikusan feltételezi a rugalmasságot. És ami legalább ennyire fontos: a legmagasabb színvonalat képviselték. Ehhez persze hozzátartozik, hogy személyes tapasztalás, ajánlás alapján hívtuk meg a fellépőket, nem random választva egy videó alapján az internetről. Ennek a garanciának köszönhető a Bábművészeti Világtalálkozó nívója. Annak is kifejezetten örültek, hogy végre volt alkalmuk arra, hogy megnézzék egymást, mert bár rendszeresen összefutnak nagy fesztiválokon, de az érkezés-próba-fellépés-elutazáson túl más általában nem fér bele a menetrendbe. Itt viszont figyelhettek egymásra is. Ráadásul több olyan társulat volt, akik először jártak Magyarországon, akik valóban rácsodálkozhattak az országra, kaptak egy kis ízelítőt, tehát az országimázs szempontjából is pozitív élményeket vittek magukkal.
