Az Atto Unico társulata két alkalommal mutatta be A csalogányok tangója című előadást a MITEM meghívására, a 10. Színházi Olimpia keretében a Nemzeti Színház színpadán. Emma Dante rendezéséről Zsigó Anna írt kritikát.
Az olasz színházzal életemben először tizenhat éves koromban találkoztam. Középiskolámban (az AKG-ban) két franciatanárnő áldásos tevékenységének köszönhetően (azóta is hálás vagyok nekik) nagyon aktív francia színjátszó mozgalom működött, egyszerre két csoport is. Az egyik évben a pécsi Francia Nyelvű Diákszínjátszó Fesztivál győztes csapata visszalépett az első díjtól, és nekünk adta át a lehetőséget, hogy részt vegyünk a Nemzetközi Francia Nyelvű Diákszínjátszó találkozón, amelyet abban az évben Nápolyban rendeztek.
Az ott látott előadások közül a konkrét darabokra nem emlékszem, de az olasz színjátszók expresszív, túlzó és színes játékmódjára igen, illetve az olasz közönséget sem tudom elfelejteni. Számunkra megdöbbentő és lenyűgöző fesztiválhangulatban zajlottak az előadások. Hangos bekiabálások, taps, kommentár, járkálás – ez mind természetes része volt a nézésnek, amire a helyi színészek gyakran reagáltak a színpadról. Kamaszként egyszerre volt vonzó és rémisztő ez a fegyelmezetlenség.
A mi csapatunk, mivel még szinte alig tudtunk franciául, egy olyan darabot készített, ahol a mozgás és a zene volt a középpontban. Csáth Géza Béka című novelláját adaptáltuk Grenouille címen, a szöveg részletei felvételről hangzottak el franciául, mi, a játszók pedig látomásos epizódokból, mozgásból és jelenlétből dolgoztunk.
Emma Dante A csalogányok tangója című előadása, mely a MITEM és a Színházi Olimpia programjában érkezett Magyarországra, visszavezetett ezekhez a nagyon régi emlékekhez, amelyek sokkal inkább az érzetek szintjén vannak velem, mintsem konkrétumai révén.
Etűdök, hangok, testek, egy alig érthető nyelv, és egy olyan előadásmód, ami a pszichológiai realizmuson felnevelkedett színházi tekintetemnek egyszerre vonzó és rémisztő, izgalmasan idegen.
A világhírű rendezőnő egy korábbi, Szemüveg-trilógia elnevezésű projektjéből készítette A csalogányok tangóját, méghozzá úgy, hogy a trilógia egyik epizódjának egyik részletét nagyította önálló darabbá. A színlapról kiderül, hogy emlékek mozaikjait sorjázza egymás után ebben a kétszereplős szerelmi történetben, így nem véletlen talán, hogy az emlékek a nézőből is az emlékezés gesztusát hívják elő.
A saját szülei története ihlette előadás címét egy hatvanas évekbeli dalból kölcsönözte: Il tango delle capinere – A csalogányok tangója.
A történet végtelenül egyszerű, amiről a rendezőnő úgy nyilatkozott, hogy ez volt a kifejezett cél. Egy férfi és egy nő szerelmének és közös életének fázisait látjuk, nem történik semmi váratlan, semmi nem hétköznapi, csak az élet alapvető örömei és elkerülhetetlen fájdalma. Örülök, hogy az interjúiban beszél erről a dramaturgiáról, mert magam is osztozom abban a kíváncsiságban, ami a valóság mint közös élményünk apróságaiban rejlő titkokat keresi.
Az egyetlen csavar a történetmesélés időrendjében rejlik. A térben kezdetben két régimódi, nagy utazóláda és egy fényfüzér. Az előadás kezdetén egy parókás, torz maszkos páros jelenik meg. Nagyon öregek, a nő csúnyán köhög, csörög-zörög a kis gyógyszeres üveggel, amelyet a zsebében hord. Minden nehézség ellenére a pár táncol, amibe olykor mindketten belealszanak, mintha meghaltak volna.
Egyszer csak előkerül egy zsebóra meg némi petárda: megértjük, hogy szilveszter éjjele van, és megértjük azt is, hogy itt mostantól minden az időről fog szólni. Az előjáték után lekerülnek a maszkok, és elindul a visszafiatalodás. A két színész, Sabino Civilleri és Manuela Lo Sicco gyorsan megszabadul a decens zakótól-blézertől, és már ruganyosan, szerelmesen járja a tangót. A köhécselés az egyetlen motívum, amely konstans kísérője az epizódoknak. Innentől kezdve egyelőre időben visszafelé haladva sorjáznak az életetűdök.
Vicces és ismerős karikatúrát látunk egy kisgyermekes pár magánéletéből, ahol a kisbaba altatása utáni próbálkozás a férj részéről, hogy némi intimitást csempésszen a fáradt estébe, végül azzal végződik, hogy miközben felesége mellét fogdossa, megtalálja a melltartójában a másnapi bevásárlólistát.
Egy másik etűdben a tangóé a főszerep, a fáradt családanyát és a mogorva férjet most flitteres ruhában a 74-es számú párként látjuk egy tangóversenyen – mintha nem is ők lettek volna egy másik jelenet köntösben tévéző, egyetlen „fáradt vagyok”-ra képes középkorú párja. A legszebb kontrasztot talán mégis a lánykérés eufóriája és a közös élet kezdetének jelenetei adják ki. Időben ekkor járunk a legtávolabb, amit az is jelez, hogy a folyamatosan apadó ruharétegek itt érnek a végső stádiumba.
A strandon játszódó jelenetben a fürdőruhás színészek – mivel ők maguk már nem fiatal felnőttek – megidézik a helyzetet, és ebben a megidézésben pontosan benne van az emlékek különös működése, ami itt bizonyos részletek anekdotikus felnagyításában jelenik meg (pl. „Az kizárt, hogy az apám ebbe beleegyezik” – mondja a lány, és ebben a helyzetben elidőznek egy darabig.) De nagyon szellemes a kamaszos félszegség ábrázolása is, elsősorban mozgással.
Ellenpontja a lánykérésnek – és talán a legerősebb etűdje az előadásnak – az a jelenet, ahol a fiú, már fiatal férj, egy szintén szilveszter estén az önfeledt ünneplésből alig észrevehetően addig fokozza az állapotát, amíg katatón részeggé nem válik. Ebben a helyzetben jelenik meg a lány legelső (és nyilván nem utolsó) ráismerése, a „mibe vágtam a fejszémet?” gondolata, a házasság profán oldala.
A jelenet egy sűrített felnövéstörténet, amelyet igazán erőssé az tesz, hogy elsődlegesen a fizikalitáson keresztül mesélik el a játszók. A végén a férj pietà-pozícióban, öntudatlanul fekszik felesége karjaiban, aki óvatosan az egyik ládába rakja őt. Talán volna még mit mesélniük, de az idő letelt. Semmivel sem kiemelkedőbb vagy magasztosabb ez a szerelmi történet, mint bármelyik, amit ismerek, mégis ünneplésre és emlékezésre méltó – mint bármelyik, amit ismerek.
A Nemzeti Színház Gobbi Hildáról elnevezett kamaratermében az előadás alatt nincs közbeszólás, taps vagy járkálás. Inkább olyan a hangulat, mint amikor két egymásnak szimpatikus idegen megteszi egymás felé az első, bizonytalan lépéseket. A játék közvetlen öröme segíti áthidalni mindazt, ami más, idegen vagy érthetetlen.
A cikk eredetileg a szinhaz.net oldalán jelent meg.
