A 10. Színházi Olimpia rendezvényeihez kapcsolódott a Dunántúli Színházi Fesztivál, amelynek keretében április közepétől július utolsó napjáig huszonegy település összesen huszonhat helyszínén hatvannál több színházi előadásra kerül sor. Gergye Rezsőt, a Vasvári Játékszín vezetőjét, a Dunántúli Színházi Fesztivál szakmai vezetőjét kérdeztük a régió közösségeinek szempontjából az olimpián túlra mutató eseménysorozatról.
– Celldömölk, Vép és Vasvár köré szerveződött a Dunántúli Színházi Fesztivál. Ez a három város jelentős színházi múlttal és jelennel, komoly színjátszó hagyománnyal rendelkezik.
– Így van, és ez volt az oka, hogy több mint egy évvel ezelőtt megszólított bennünket a Nemzeti Színház. Mintegy négy évtizede van itt falusi színjátszó fesztivál, nemzetközi színjátszó fesztivál, és a beregszászi társulat is nagyon sokat járt erre a vidékre, a legkisebb falutól a környékbeli városokig számos helyen tájoltak. Ennek is szerepe volt abban, hogy megszólíttatott Vasvár, annak révén Celldömölk, és így, összeállva kezdtük el szervezni ezt a nagyszerű programsorozatot.
– Hogyan alakították ki a programot?
– Egyrészt feltérképeztük a lehetséges befogadó helyszíneket. A felhívást nyilvánossá tettük, és vártuk azon falvak, városok érdeklődését a régióból, sőt Szlovéniából is, ahol nyitottak voltak a színházi eseményekre. Ezzel párhuzamosan a lehetséges potenciális fellépő csoportok, színjátszókörök, amatőr, alternatív, de profi társulatok körében is elkezdtük a szervezést. Ez a szakasz tavaly nyár elejétől az év végéig tartott. Amikor összejött ez a két lista, megnéztük, hol milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, és a technikai feltételeket párosítottuk a társulatokkal. Végül a három városon túl további 18 település adott helyet a Dunántúli Színházi Fesztiválnak. Összesen 26 helyszínen, az óvodától a pajtán át a művelődési házakig és a szabadtéri színpadokig bezárólag zajlott le több mint 60 előadás, és július 31-ig még lesz további három-négy produkció.
– Voltak ezek között a helyszínek között olyanok, ahol régen vagy talán még sosem járt színtársulat?
– Több is, és ezeken a településeken különlegesen nagy örömmel fogadták a fellépő együtteseket. Volt falu, ahol évtizedek óta nem láttak színházi előadást, és az Olimpia révén társadalmi eseménnyé, sőt ünneppé vált az előadás, az egész falu hónapokon keresztül készült rá. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy az ilyen események miatt színházon túlmutató hatása is volt az Olimpiának.
– A programot végigböngészve láthatóan ügyeltek arra is, hogy széles legyen a műfaji kínálat.
– Örülök, hogy ez szembetűnő, a kínálat a népi komédián keresztül a színműveken át az abszurdig bezárólag igen széles volt, és ugyanúgy voltak benne nagyobb szabású produkciók, mint a monodrámák, sőt a zenével is kiegészült a paletta, mert Vasváron például a Muzsikás játszott, de Celldömölkön is voltak koncertek. A másik szempont, amit figyelembe vettünk, a minőség volt. Olyan csoportokat szólítottunk meg, amelyekről voltak ismereteink akár az elmúlt évek fesztiváljai alapján, akár a Nemzeti Színházban megrendezett Pajtaszínházi Szemléről.
– A szervezés, a koordináció mekkora munkát jelentett önöknek?
– A Színházi Olimpia szervezői a Vasvári Játékszínt keresték meg, amelynek én vagyok a vezetője. Néhány hét gondolkodás után azonban rájöttünk arra, mi nem leszünk elegek ehhez a feladathoz. Azonnal megkerestük a Soltis Lajos Színház vezetőjét, Nagy Gábort, akihez évtizedes szakmai és emberi barátság fűz, mert náluk, Cellben a megfelelő humánerő és infrastruktúra is rendelkezésre állt. Így álltunk össze, és vittük, pontosabban visszük végig a Dunántúli Színházi Fesztivált, mert ahogy említettem, néhány nap még van belőle. Azután el kell készíteni a beszámolót, és a terveink szerint még egy kis záró kiadványt is szeretnénk megjelentetni.
– A művészeti élményeken túl milyen gyakorlati hozadéka van a Színházi Olimpiának?
– Az Olimpiának köszönhetően világok találkoztak és nyitottak ajtót egymásnak. Gondoljon bele, hogy a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező profi szervező kapcsolatba került a kistelepülés azon szervezőjével, akinek az életében ez első igazán komoly rendezvény. Nekik meg kellett tanulni egymás nyelvét, bele kellett képzelni magukat a másik helyzetébe. A tolerancia volt a kulcs ahhoz, hogy átlendüljenek ezeken a szituációkon, akár konfliktusokon, és a végén mindenki pozitívumként könyvelte el a közös munkát. A települések aktivizálódása szintén nagyon fontos hozadéka az Olimpiának. A kisebb településeken rádöbbentek arra, hogy vannak mozgásba hozható értékeik, elkezdték kutatni a saját színjátszó hagyományaikat, többen is elkezdték keresni a lehetőséget arra, hogy újraalakítsák a helyi csoportot. Amikor a rendezvényeknek mintegy 70 százaléka lement, tartottunk egy szakmai napot, amelyen a befogadó helyszínek és a játszó csoportok megosztották egymással a tapasztalatokat, sőt idén őszre is elindult a szerveződés. Már most születtek megállapodások arról, ki hova megy játszani, a Győri Nemzeti Színház színésze, Kszel Attila pedig felajánlotta, hogy forgatókönyvet küld a csoportoknak, a későbbiekben is segíti a munkájukat, tehát mondhatom azt, hogy felpezsdült az élet.
– Jól érzékelem, hogy az Olimpia hatását nem csupán az elmúlt hetekben tapasztalták, hanem már most beszélhetünk az eseménysorozaton túlmutató pozitívumokról?
– Egyértelműen, hiszen a Színházi Olimpia eszmeiségének az a lényege, hogy impulzusokat adjon a jövőre. Segített, megerősített helyi kezdeményezéseket, és elindított folyamatokat. Hadd emeljek ki két példát. Bérbaltavárra az óvodába egy csecsemőszínházi előadás ment. Volt olyan anyuka, aki életében nem járt színházban, de a gyereke miatt részese lett ennek az eseménynek. Nyilvánvaló, hogy ennek a hatása messze túlmutat a három hónapos Színházi Olimpián. Vagy az, hogy az általános iskolák felső tagozatosaihoz házhoz ment a színház, mert egy tantermi előadást láthattak a gyerekek, ami ráadásul a konfliktuskezelésről szólt. Ez az a korosztály, amelynek a legnehezebb színdarabot találni, de mind a pedagógusok, mind a tanulók nagyon jól vették. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek is lesz folytatása.
Megszólítottuk az elmúlt négy évtized fesztiváljainak résztvevőit is. Szerveztünk egy találkozót Vépen, ahol több évtizede nem látott emberek találkoztak egymással, és ez nemcsak amolyan retro-nosztalgiázásról szólt, hanem arról is, hogy induljon újra a színjátszás, fogjanak össze más településsel. Úgyhogy azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy ettől az Olimpiától egy kicsit jobb lett a világ. A legfontosabb nyereség ugyanis minden előadásélményen túl az Olimpia közösségteremtő, kapcsolatépítő ereje. Inspirációt és motivációt kaptak az újonnan indulók, a profi és az amatőr világ közelebb került egymáshoz és mindenki tanult a másiktól. Mindkét világ érzékenyebben reagált, megértőbb lett a másikra. Többször idéztük szakmai fórumokon a BROS rendezőjének, Romeo Castelluccinak azt a mondatát, hogy „A barlangok tüzéhez kell visszamenni”. Mi erre tettünk kísérletet, és a résztvevők, akik átélték a Színházi Olimpiát, érzik, tudják, mi mindent generált ez az eseménysorozat. Természetesen a feladat jellegéből adódóan voltak nehézségek, esetleges egymásnak feszülések, de a munkában feloldódtak a konfliktusok, és nyugodtan, örömmel tudtunk egymásra nézni.
