Május 4-én mutatkozott be a Nemzeti Színház színpadán a görög rendező INK című előadásával a MITEM fesztivál meghívására, a 10. Színházi Olimpia keretében. Jászay Tamás kritikája.
Egy komoly szakembernek nem illik ilyet írni, de miért ne tehetném: rajongani mentem a Nemzeti Színházba Dimitris Papaioannouért. És bár végül becsapva korántsem éreztem magamat, mégis azt gondolom, a görög mágus hozott is ajándékot, meg nem is.
Távolabbról kell kezdenem a történetet: amikor 2018 tavaszán a Belgrade Dance Festival keretében láttam az akkor már egy éve világkörüli turnén szereplő, hét ország kilenc koprodukciós partnere együttműködésében létrehozott The Great Tamer című előadást, jó ideig nem tértem magamhoz. A saját szótáramban a színpadi sűrűség mértékegységét azóta Dimitris Papaioannounak hívják.
Ritka, nagyon ritka érzés ez színházban: a fenségessel találkoztunk azon az estén. A szoborszerűen kimunkált, mégis minden milliméteren élettől duzzadó testek, a belőlük szüntelen alakuló és átalakuló, meghökkentő alakzatok, a hosszú etűdökbe zárt színtiszta költészet valójában az európai kultúrtörténet hiánytalan esszenciáját adta.
Egy szuverén, kivételes formátumú alkotó grandiózus portréja rajzolódott ki a felejthetetlen két órában. Ugyanakkor biztos voltam benne, még hasonlót sem láthatunk majd soha Magyarországon – ugyan kinek van erre szeme, de főleg pénze, szándéka, ízlése? (..)
A kezdőmondat magas elvárásaira szolgáló mentségeimet, íme, előtártam, most már ideje rátérni a lényegre: 2023 májusában egyetlen estére Budapestre érkezett az INK. Volt táncos ismerős, aki a másfél éven át turnéztatott, sok előadóval utazó Transverse Orientationnek jobban örült volna, de én az INK-et sem érzem megalkuvásnak. Tagadhatatlan hiányosságai ellenére is inkább Papaioannou műhelyébe, gondolkodásába, esztétikájába történő nagy léptékű beavatásnak látom, ami mint ilyen a színházi nyelvvel még csak ismerkedő magyar nézőnek alighanem megfelelő tananyag.
Kezdetben volt a férfi: ahogy a vasfüggöny lassan felemelkedik, először a hangosan zuhogó esőt halljuk, majd látjuk is, ahogy a földeken használt automata locsoló perceken át széles sugárban öntözi a színpadszéles medencét, amelyben háttal nekünk egy fekete inges, fekete nadrágos, magas férfi áll – a csuromvizes Papaioannou maga. Talán egy katlan mélyén van: az üresen is tartalmas teret hatalmas, fekete takarófóliák veszik körül, amelyek a vízsugár keltette légáramban mintha fel-felsóhajtanának.
A legérdekesebb mégis a férfi: ki lehet ő? Szálfa termetével olyan, mint a megfeszült íj: figyelme, koncentrációja, jó ideje kezdődött makacs kitartása szinte tapintható. A medencét – vízzel elárasztott földjeit? a tengert magát? – borító műanyag lapok közül-alól végül polipnak tűnő lényt húz elő, zsákmányát, hogy aztán erőteljesen a földhöz vágja. (A cím INK, vagyis tinta: utalhat a lábasfejű által kibocsátott, védelmi funkcióval is bíró festékanyagra, de akár az író, képíró hétköznapi munkaeszközére is.)
A férfi határozott mozdulatokkal a locsolóhoz lép, a vad vízsugarat üveggömbbel fogja fel, majd gyors mozdulatokkal vihart kavar a gömbben. A maga által készített, vakító fénysugarak helyett minden irányba vizet fröcskölő „diszkógömböt” a kísérletező bűvész kíváncsiságával figyeli. Majd minden jól megtervezett, sokszor gyakorolt, de a véletlennel mindig kacérkodó mikrocselekvését többször megismétli, elmélyült figyelemmel tanulmányozva az eredményt.
És közben a nézőnek jut idő búvárkodni és elmerülni a különös vízi világban. (Erre, ti. az elmerülésre szükség is van, másképp nem fog működni ez az este: a türelmetlen, szűk skatulyákban gondolkodó, önmagával és a világgal párbeszédre képtelen befogadó nem ideális partnere az INK-nek.) A férfi talán emberfeletti kertész lehet, a tengert megművelő, maggal bevető, megzabolázó, rendre és rendbe kényszerítő hérosz, netán egyenesen valamely istenség?
Akármi vagy akárki is ő, biztos, hogy tudatos, öntudatos lény, aki ereje teljében van, uralja az általa gondozott világot. A megtestesült erő és magabiztosság amennyire vonzó és izgató, legalább annyira viszolyogtató is – egyszerűen dramaturgiailag szükséges, hogy változzon a képlet, hogy a nyílegyenes felkiáltójel mellé idéző-, de legalább kérdőjel kerüljön.
Ez pedig nem is várat sokáig magára: az ember nagyságú, áttetsző plexilapokból álló padló hamarosan megmozdul, amorf lény suhan, csúszik, úszik alatta. Emberi test lesz, amelynek érkezte jól érzékelhetően meglepi az addigi (fő)szereplőt. A terület ura ugyanúgy igyekszik becserkészni, mint a polipot, űzőbe veszi, bottal fenyegeti, bekeríti, de jó ideig hiába: nem talál rajta fogást, a – most már jól látjuk – ruganyos, izmos, meztelen férfitest mindegyre kisiklik kezei közül. Végül műanyag hengerbe zárja, saját övével kötözi meg a gyorsan felnövő ebihalat, kezdődhet a betörés vagy inkább a szelídítés, a meg- és felnevelés.
Papaioannou és színpadi társa, a Németországban született táncos, a 2020 óta vele dolgozó Šuka Horn lebilincselően izgalmas színpadi páros: izzik köztük a levegő, vagy stílszerűbben, forr a víz. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgokat, azt mondanám, hogy az INK bő egy órája ennek a két férfinak és a közéjük tolakodó, belőlük születő polip nemes, erotikát korántsem nélkülöző küzdelme, de ez csak a felszín kapargatása lenne.
Mert mindeközben nemcsak a víz, de a képek hullámzását, áradását is meg kell figyelnünk, több értelemben is. Papaioannout a kritikai közbeszédben szokás színpadi mágusként, vizionárius alkotóként azonosítani, és nagy projektjeit látva nem is feltétlenül tiltakozom a jelzők ellen. Az INK mintha részben más úton járna, amikor jóval intimebb és személyesebb hangot üt meg.
És mint ilyen tökéletes beavatás Papaioannou színházi világába: az apró trükk emlékezetesebb a gigászi erődemonstrációnál. És a tér megtelik ilyen, az alkotó-előadó által nem kommentált, vagyis nem (túl)hangsúlyozott trükkökkel. Emberszobrász ő, aki vízből, testből, egy-két furcsa kellékből látványos képeket gyúr, azokat a néző előtt hagyja hosszabb-rövidebb időre, rábízva, hogy egyáltalán észreveszi, illetve felismeri-e őket, vagy sem.
Ebből a szempontból is tanulságos az interneten közzétett kétnyelvű műsorfüzet, amely a gondolati-vizuális előképek közé görög vázatöredéket, japán erotikus fametszetet, Bosch vagy Goya jól ismert képeit épp úgy odasorolja, mint a felfedező Nikola Teslát, az Alien-filmek nyálkás-csápos szörnyét, a Tom of Finland emblematikus homoerotikus rajzait, a freak show-k világát, Beuys klasszikus performanszát vagy Kantor színházát.
És a sor tetszőlegesen folytatható: az egymást kiegészítő jin és jang, a vízben látott tükörképébe belebolonduló Narkisszosz, a halott Krisztus, az alvilági révész, majd kultúrától és háttértől függetlenül a teremtéstörténetek, meg a nagy, mitikus, az emberiség sorsát befolyásoló harcok is ott lebeghetnek a néző szemei előtt. Az érett, tapasztalt férfi és a felnőtté válás kapujában álló zabolátlan fiú kapcsolata újabb gondolati kapukat nyit: az INK klasszikus rite de passage is.
Elfogadom, talán túl sok ez így az agynak és a szemnek, és az előadás második része valóban el is enged: lehet, hogy megtelt az a bizonyos pohár? Papaioannout ekkor könyörtelen cirkuszigazgatóként, porondmesterként látjuk viszont, ezt az etapot másfajta, jóval kiszámíthatóbb hierarchia mozgatja, mint eddig – recsegő lemezfelvétel, csattanó ostor, hosszú szárú frakk, láttunk már ilyet párszor.
Bevallom, kicsit csalódtam, összességében mégis elégedett vagyok: nézőként egyre ritkábban érzem, hogy egy nagy alkotó bepillantást enged műhelye titkos zugaiba. Azt, hogy valaki hagyja, hogy ne csak fenségesnek és nagyszerűnek lássam a színpadon, de tétovának és esendőnek is. Útkereső előadásnak, közönség elé tárt szolid testkutatásnak gondolom az INK-et, amely bár 2020-as első verziójának bemutatója után kényszerű okokból hibernálta magát, két és fél évvel később bátran mutatja meg, milyen Papaioannou szerint a világ.
A kritika teljes terjedelmében a szinhaz.net oldalán olvasható.
