Alessandro Serra olasz rendező Shakespeare-adaptációját, A vihart két alkalommal is láthattuk a MITEM fesztivál meghívására, a 10. Színházi Olimpia keretében. Az előadásról Osztovits Ágnes írt kritikát.
A már idős Lev Tolsztoj úgy gondolta, végre valakinek ki kell mondania az igazságot Shakespeare-ről, akit szerinte a francia klasszikusokkal leszámolni igyekvő, meggondolatlan Goethe emelt magasba, s akit azóta az egész világ nevetségesen istenít. Pedig egy középszerű, felületes, csapongó színházi szerző volt, akinek legjobbnak vélt darabjai is tele vannak logikai baklövéssel, aki nem ismerte az emberi természetet, a lélek mozgatórugóit. Egyszerűen fércműveket alkotott.
Ha nem a Lear király Tolsztoj iskolapéldája, ha nem az agg királyon és lányain mutatja be Shakespeare gyengeségét, talán még el is gondolkodunk a nagy orosz mester érvein. Ha, mondjuk, A vihar dramaturgiáját elemzi, sok tekintetben egyet is érthetnénk vele. A kor szokásai szerint ötfelvonásos darabban ugyanis rengeteg az üresjárat, a fontosabb szereplők jó részének nincs igazi karaktere, szinte megkülönböztethetetlen Alonso, a nápolyi király Antoniótól, Prospero öccsétől, a velencei hercegség törvénytelen urától. Érthetetlenül nagy szerepet kap két bolondos alak, Trinculo és Stephano, akik „a vad és idétlen” Calibannal szövetkeznek, de végül nem jutnak messzire.
Tolsztoj bonckésével ízekre szedhetnénk A vihart, elmerenghetnénk azon, hogy az igazi dráma miért múlt időben játszódott le, töprenghetnénk Prospero kibontatlan, titokzatos jellemén, de nem tesszük, és nemcsak a nagy elődökre, a Prospero szerepében a színpadtól búcsúzó színészóriásokra vagyunk tekintettel, hanem mert Alessandro Serra torinói produkciója feledtetni tudta a darabbal kapcsolatos fenntartásainkat.
Az olasz rendező korábban már elvarázsolt bennünket, a Macbettu című, ősi szárd nyelven bemutatott Shakespeare-adaptációjával, amely azóta bejárta a világot, s rengeteg fesztivál ünnepelt, díjazott előadása lett. A Macbettu, amelynek egyik telitalálata a főszerepbe emelkedő férfiboszorkányok megjelenése volt, a férfi-nő viszony ellentmondásosságáról is szólt.
Akik a Macbettu után megint valami formabontó előadásra számítottak, talán csalódhattak. A férfiszerepeket férfiak, a nőieket nők játszották. Egyetlen merész szereposztási húzása a rendezőnek, hogy a szörnyeteg Calibant egy Amerikából érkezett fekete férfi alakítja. Serrát ezúttal az izgatta, miként lehet a remény üzenetét eljuttatni a járvány sújtotta világba, hogyan lehet egy mese-, illetve szellemjátékkal hitet önteni az emberekbe. Ehhez ki kell mozdulni zárt szigeteinkből, meg kell bocsátanunk az ellenünk vétkezőknek, és újra kell kezdeni az életünket. Nemcsak magunk, hanem a jövő nemzedék miatt is.
A vihar főszereplője, Prospero úgy véli, a könyvek, amelyeknek tanulmányozása egykor elvonta a köznapi emberek gondjairól a figyelmét (ezért is tudta öccse a velencei hercegségből kitúrni), nem adnak választ az élet nagy kérdéseire, ezért elégeti kedvenc, oly sokszor vigaszt adó olvasmányait, hogy a való életet láthassa. A szigeten töltött tizenhárom év alatt nővé érő lányát, Mirandát is ki akarja vezetni a világba.
Ő maga pedig visszavenné a velencei hercegséget, mert felhalmozott élettapasztalata, tudása birtokában tudja, mire kell figyelnie. Az emberekre, s nem a szellemekre, akikre a szigeten számíthatott. Nem véletlenül bocsátja el a happy end után legfőbb segítőjét, Arielt, aki megszervezte a hajótörést, aminek révén az egykori ellenfelek találkoznak, s végül békét kötnek. Ariel szervezte meg Miranda és a nápolyi trónvárományos, Ferdinand találkozását.
Alessandro Serra maga írta át szépen, mai nyelven csengő egyfelvonásossá a darabot, így másfél óra alatt lefut a történet, mégpedig egyetlen helyszínen, egy viszonylag kis, alig megemelt, csupasz pódiumon. Itt történnek meg Prospero kérésére Ariel révén a csodák. Maga a vihar, a hajótörés, az égből pottyant ruhatár, a nagy mulatságot ígérő lakoma. Serra semmit sem bíz a véletlenre (másokra), maga tervezi meg a díszletet, a jelmezeket, ő játszik a fénnyel és a hanggal – bravúrosan.
Már a nyitókép a háborgó tengerrel elvarázsol minket, és a varázslat kitart az előadás végéig, Prospero utolsó monológjáig, amely szent imára és megbocsátásra hív bennünket. A torinói produkció gyönyörűen komponált képei, hangjai sokáig elkísérnek bennünket.
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
