A MITEM fesztivál meghívására két alkalommal is színpadra lépett a torinói Teatro Stabile társulata 10. Színházi Olimpián: az Alessandro Serra által rendezett A vihar című előadásukról Gulyás Gábor írt kritikát.
Bő egy évvel ezelőtt megnéztem a velencei Teatro Goldoniban az azóta sajnos elhunyt Peter Brook utolsó rendezését, amelynek angol címe volt (Tempest Project), a különböző nemzetiségű hat színész franciául beszélt, melyet a közönség jórésze a kivetített olasz feliratokon követett. Sajnos nem láttam Brook korábbi A vihar-adaptációit, de ezt nem tudtam és ma sem tudom másként értelmezni, mint a legendás színházrendező szakmai búcsúajándékát.
Nem pusztán azért, mert a főszereplő, Prospero egy kiemelt hatású rendezőként jelent meg, hanem mert képes volt hitelesen felszámolni azt a színházi konvenciót, amely a gyarmati létezés szimbolikus történéseként értelmezi Shakespeare utolsó ismert drámáját. Megrendítő erővel tudott szólni a szabadság megélhetőségéről, az összetartozás erejéről, a távozás értelméről. Engem is komolyan megrendített.
A MITEM-en látott torinói Teatro Stabile olasz nyelvű előadásának felfogása sokban hasonlít Brook rendezéséhez. Ez is adaptáció, s bár (a díszleteket, a jelmezeket, a világítást és a zenei betéteket is tervező) Alessandro Serra rendező nem hagyott ki senkit Shakespeare hősei közül, itt sem uralják az egyes figurák a játékot – kis túlzással mondhatjuk, hogy ebben az előadásban nincsenek mellékszereplők.
Mindenki főszereplő? Nem. Itt klasszikus főszereplők sincsenek. A visszafogottan szerény díszlet ellenére fantasztikusan látványos az előadás – ennek részeként esetenként nem lehet teljesen tisztán látni egy-egy szereplő arcát, ám ez a legkevésbé sem zavaró, mert a megjelenő színpadképek hatásosak.
A nyitójelenet egy fantasztikus táncprodukció, amely felmutatja a természet fenségesnek ható hatalmát. Éjszaka van, a tenger viharos, a bárka, amin hajótöröttek menekülnek, egy sziklához csapódva elsüllyed. A hercegségi utasoknak muszáj azzal számot vetni, hogy megfulladnak a vadul tomboló vízben. De a valódi expozíció az, amikor a Sziget ura, Milánó egykori hercege, a Marco Sgrosso által alakított Prospero elmeséli a lányának, Mirandának (Maria Irene Minelli), hogy nem a természet okozta a rettentő vihart, hanem ő, s azt is elmondja, hogy miféle gazemberek a hajótöröttek…
Ugyanakkor megnyugtatja Mirandát, hogy nem áll véres bosszút rajtuk. Mindaddig úgy tűnik, hogy a tudós Prospero jó ember, míg nem jelenik meg segédje, a Chiara Michelini nagyszerű alakításában látható Ariel, akit kegyetlenül kihasznál. A légi szolga tökéletesen jártas a fekete mágiában – megérthetjük, hogy Prospero nem csupán könyvekből tanulta a varázslat eszközeit, hanem jórészt Ariel hozta neki ezeket: egy olyan mindenható zsarnok lett, aki Ariel nélkül nem menne semmire.
Abszurd játék kezdődik, ami kizárólag a hatalomról szól. Azok is, akik csodás módon megmenekültek a fulladástól, uralkodni akarnak a kopár, lakatlan sziget fölött. Valamennyi olyan ember, akinek egykor hatalom jutott a kezébe, pillanatokon belül ön- és társadalompusztító szerepbe kerül. Az ezek mentén megvalósuló akciók többnyire abszurdnak, néha röhejesnek hatnak.
Még a régi civilizációt reprezentáló, fekete bőrszínű Jared McNeill által őserővel ábrázolt Calibanban és a bolond Trinculo (Massimiliano Poli) is összeesküszik annak érdekében, hogy egyikük király lehessen. Túlzás nélkül mindenki a semmilyen gyakorlati értéket nem hordozó hatalomért harcol, s nem értik meg, hogy a lakatlan pusztaság igazi ura a vad természet, amelynek az erejével szemben az ő mesterkedéseik nevetségesek.
A darab végén megjelenik a megbocsátás, ám azt kell látnunk, hogy ez valójában nem lehetséges, mert hiába mutatja be rendezőként Prospero hitelesen a hatalom akarásának kártékony értelmetlenségét, ha utána kényszerűen kiegyezik az ellenségeivel és visszaindul velük Milánóba, a realitások világába. Hiszen ott megismétlődik majd az a hatalmi ármány, ami a szigeten dúlt. Amit itt láttunk, játék volt. Beláthatjuk, hogy a nagy mágus, a kegyetlen zsarnok, a remek rendező valójában színész.
Ebben az előadásban minden hiteles, de a néző nem tévesztheti szem elől, hogy minden „csak” játék. Valódi, varázslatos színház.
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
