A Csárdáskirálynő az operett műfajának kvintesszenciája. Kálmán Imre halhatatlan remekműve és annak jelenleg is repertoáron levő Nagymező utcai előadása köré egy különleges fesztivált szervez a Budapesti Operettszínház. A Színházi Olimpia égisze alatt a teátrum saját produkciója mellett francia és litván társulatok mutatják meg, mit jelent számukra a Csárdáskirálynő. A címszerepet alakító Erminie Blondelt és Marija Arutiunovát kérdeztük.
A Compagnie Lynchore és az Aix-les-Bains-i Operettfesztivál együttműködésében jött létre az a Csárdáskirálynő, amelynek főszerepében Erminie Blondelt láthatja a budapesti közönség. Erminie a genfi konzervatóriumban folytatott tanulmányai után a párizsi Sorbonne előadó-művészi diplomáját szerezte meg. Rendkívül színes repertoárja a Traviata Violettájától a Hoffmann meséi Antoniáján és A varázsfuvola Pamináján át a West Side Story Mariájáig terjed.
Erminie klasszikus képzést kapott, énektanulmányaival párhuzamosan sokáig hegedűtanulmányokat is végzett, de ez nem jelenti azt, hogy ne kedvelte volna a könnyedebb zenés műfajokat, például az operettet.
„Tízéves voltam, amikor a genfi operában A denevért láttam egy szilveszteri előadáson. Lenyűgözött a zene és az énekesek, elképesztően vicces produkció volt, és arra is emlékszem, mennyire tetszettek a jelmezek” – idézi fel első találkozását a műfajjal Erminie, akit hosszú ideig elkerültek az operettszerepek. Az avignoni operaházban 2020 decemberében debütált A víg özvegy Glavari Hannájaként, de előadóként is azonnal beleszeretett a műfajba.
„Az operett alkotóelemei, a zene, a próza, az éneklés, a színészet és a tánc csodásan kiegészítik, erősítik és gazdagítják egymást – magyarázza. – A fülbemászó melódiák könnyen elérnek a közönséghez, és felszabadult, gondtalan atmoszférát teremtenek, amire a mai világban nagyon nagy szükség van.”
Csatlakozik Erminie-hez Marija Arutiunova, a Kaunasi Állami Musical Színház művésze: „Az operetten kívül nincs más zenés színházi műfaj, amelyben ennyira csodásan simulna össze a zene, a tánc és ami egyedülálló: a humor. El lehet andalodni a dallamokon, lehet drukkolni a szerelmeseknek, akik egymásnak vannak teremtve, de azért kétszer-háromszor összevesznek, és mindeközben rengeteget lehet nevetni.” A nézők mellett az előadók is ezért a sokféleségért kedvelik a műfajt, véli Marija.
A litván teátrum a nevével ellentétben lefedi a teljes zenés színházi spektrumot, a musicalek mellett itt operákat, operetteket és baletteket is láthat a közönség. Marijának sokféle a zsánere, amit érthetünk zenei műfajra és karakterre is, hiszen Kaunasban a Csárdáskirálynő Szilviája mellett az Elisabeth címszerepében, a Bál a Savoyban Daisyjeként és az Addams Family Wednesdayeként is színre lép, énekelte Frank Wildhorn Carmenjét, Elton John Aidájában pedig Amneriszt, de rendszeres vendég a Litván Nemzeti Operában is, ahol legutóbb Musetta és Annina volt.
Mariját is sokáig elkerülték az operettek, alig egy évtizede látta Lehár Víg özvegyét. Első találkozása nézőként, hol máshol, mint az azóta anyaszínházává vált Kaunasi Állami Musical Színházban történt. Ez az alkalom azért volt neki emlékezetes, mert Danilót egy jeles litván művész, Raimondas Baranauskas alakította: „Elragadó volt, ahogy játszott és énekelt.” Az első operettszerepe Johann Strauss darabjában, a Bécsi vérben volt. „Pepi Pleiningert játszottam, ami nem nagy, de remek szerep, és azonnal beleszerettem a műfajba. Ahogy egyre komolyabb feladatokat kaptam, úgy lett egyre mélyebb a szerelem és az elköteleződés iránta” – vállalja fel érzelmeit Marija, hozzátéve, hogy számára azért izgalmas kihívás az operett, mert ebben az énekesi mellett a színészi képességekre is szükség van, Vereczki Szilviához különösképpen.
Erminie szerint egy modern, okos nőről van szó, aki egyáltalán nem olyan naiv, mint azok az operai főszerepek, amelyeket általában játszik, ezért is volt számára komoly kihívás egy ilyen erős karaktert megformálni. „Bár az élet kissé cinikussá tette, mégis hinni akar az igaz szerelemben. Átérzem, mit jelent, ha valaki arra vágyik, hogy önmagáért szeressék, ne pedig valamilyen felszínes indokkal. Az pedig, hogy nem hajlandó meghajolni, feladni az identitását, olyan radikálisan feminista nőt mutat, aki jóval megelőzte a korát!”
Marijának az jelenti a kapaszkodót, hogy Szilvia énekesnő, sikeres előadóművész, szerelmes és meglehetősen tüzes természetű nő. „Épp úgy, ahogy én!” – szögezi le mosollyal. Előadásuk több szempontból szakít az operett-tradíciókkal, avat be a rendezői koncepcióba a színésznő. A film hőskora inspirálta az alkotócsapatot, és a kulisszák mögötti világba viszik a nézőket. „A profi előadó és az érzékeny magánember kettősségét szeretnénk megmutatni, azt, hogy milyen hatással van egymásra a felvett szerep és a valódi személyiség. A hagyományos táncok hiányoznak az előadásból, a koreográfiát inkább musicalesnek mondanám, de úgy gondolom, Kálmán Imre muzsikája ennek ellenére is diktálja magyaros tempót!”
Az operett hungarikum, a Budapesti Operettszínház tagjai számos meghívásnak tesznek eleget. Nemzetközi gálák sztárvendégei, akiket a külföldi kollégák tanulni vágyva figyelnek, a közönség pedig tombolva ünnepli a magyar virtust. Milyen kihívást jelent vajon a Nagymező utcában, a műfaj igazi otthonában fellépni? Erminie számára különleges lehetőséget, két okból is. Egyrészt azért, mert itt „hazai kontextusba” kerül a történet, és ez reményei szerint az előadást is új kontextusba helyezi, de ami még nagyobb izgalommal és várakozással tölti el, az a Csárdáskirálynő-gála, ahol a francia és litván vendégek a magyar házigazdákkal lépnek fel. Marija pedig megtiszteltetésnek és mágikus lehetőségnek nevezi, hogy az operett hazájában egy operettben, ráadásul épp ebben az ikonikus Kálmán-műben debütálhat. „Biztos vagyok benne, hogy a budapesti este különleges élmény lesz, amit a későbbi kaunasi előadásokba is elviszek magammal.”
A 10. Színházi Olimpia jelképe a bárka, ezért mindkét énekesnőt egy játékra hívtuk. Arra kértük őket, árulják el, mit vinnének tovább ezen a bárkán napjaink színházából a 22. század színházába.
Erminie a hitet emeli ki. „Humanizmusunk szimbóluma a különböző kultúrák találkozása, amelyből létrejön az öröm pillanata. Jelenleg a zenés színház is válságot él át, a helyzet éppen olyan, mint a bibliai Genezis. Könnyű lenne analógiát találni az özönvízzel, a kihalástól való félelemmel, de én csak azért sem leszek pesszimista! A koronavírus-járvány évei után végre ismét járhat a közönség színházba, és az embereknek igenis szüksége van a művészetre és a zenére, a kultúrára, ami a nehéz időkben felemeli a lelket, vagy egyszerűen csak egy kellemes, kikapcsolódással teli estét biztosít. Az első és a második világháború alatt is bezártak a színházak, a koncerttermek, de utána ismét kinyitottak, bizonyítva, hogy a művészet képes a túlélésre, sőt segít a túlélésben. Ha az érzelmekre hatunk, a közönség azt érzi, él. Művészként ezt a hitet vinném át a következő évszázadba.”
Marija számára a hagyományok a legfontosabbak: „Kulcskérdés, hogy a tradíciókat megőrizzük és azokat átadjuk a következő generációknak. Természetesen mindig szükség van új gondolatokra, arra, hogy friss, új, elsőre szokatlannak tűnő szemszögből közelítsünk még a jól ismert alapanyagokhoz is, ám azokat nem forgathatjuk ki, a művek lényegét változatlanul kell hagynunk. Kizárólag így tudjuk életben tartani és továbbörökíteni a színházi hagyományt. A világ körülöttünk elképesztő gyorsasággal változik, de nem szabad elfeledkezdnünk arról, milyen fontos megtartani a zenés színháznak, ennek a gyönyörű műfajnak a hitelességét.”
