Kozma András, a Nemzeti Színház dramaturgja fontos találkozásokról, a MITEM elevenségéről és arról is mesélt a Fideliónak, hogy mi kellett ahhoz, hogy a Nemzetközi Színházi Olimpia egyik alapítója eljöjjön az éppen Budapesten zajló 10. alkalommal megrendezett fesztiválra. A beszélgetésből kiderül, hogyan hatott rá Theodórosz Terzopulosz könyve, amit ő fordított le magyarra, és hogy mindennek mi köze az Ifjú barbárokhoz.
(…)
– Melyek a feltételei annak, hogy valaki megkapja a Színházi Olimpia szervezési jogát?
Ennek több összetevője van. Egyrészt a művészi része, hogy a Színházi Olimpia Nemzetközi Bizottsága hol lát pezsgő színházi életet, illetve nyitottságot és érdeklődést egy ilyen volumenű fesztivál befogadására. Másrészt, hogy az adott ország mennyire képes finanszírozni az eseményt.
(…)
– Hogyan kerültünk mi bele ebbe a vérkeringésbe?
– Sokáig a magyarországi részvétel fel sem merült, mivel nem volt semmilyen közvetlen kontaktus az alapító mesterekkel. Még Schwajda György igazgatása alatt a Nemzeti Színházzal megpróbáltuk Tadashi Suzukit társulatát meghívni, de ő ezt mindig udvariasan elhárította. Ez egy kis kitérő, de talán érthetőbbé teszi az alapítókkal való kapcsolat fontosságát: a napokban értettem meg, hogy Suzuki akkor miért mondott nemet, és miért fogadta el most a meghívásunkat a MITEM-re. A japán mester színházi filozófiájának egyik alapvetése az úgynevezett „állati energia”, egy olyanfajta természetes, organikus energia, ami csak a személyes találkozás révén tud aktivizálódni. Ez sem telefonon keresztül, sem online nem működik. Lehet vele hivatalos levelezést folytatni, de ahhoz, hogy ő kimozduljon a kis hegyi falujából, ahol már négy évtizede él és dolgozik, ahhoz valami másra van szükség.
Fontos volt, hogy Vidnyánszky Attilával együtt tavaly szeptemberben én is személyesen találkoztam vele Japánban. Ez ugyanis nem csupán egy hivatalos látogatás volt részünkről, hanem egyfajta „zarándoklat”, ami lehetővé tette Suzuki számára, hogy megérezze, kik vagyunk, és hogy minket tényleg komolyan érdekel, amivel ő foglalkozik. Ekkor egyébként már eldőlt, hogy mi rendezhetjük meg a Színházi Olimpiát, mivel korábban felvettük a kapcsolatot az alapítókkal, és ők örömmel fogadták, hogy van egy komoly színházi tradíciókkal és infrastruktúrával rendelkező ország, amely befogadja a rendezvénysorozatot. Ehhez, persze, a 2014 óta szervezett MITEM presztízse is jelentős mértékben hozzájárult, mivel látták, hogy képesek vagyunk megszervezni egy ekkora eseményt, és a közönség részéről is van rá fogadókészség, ami garanciát jelentett számukra, hogy a Színházi Olimpia is jó kezekbe kerül.
(…)
– Milyen alapkoncepcióval kezdtetek bele a szervezésbe?
– Úgy gondoltuk, legyen egy nemzetközi főprogram, amit a MITEM-en valósítunk meg, de annak érdekében, hogy minél szélesebbre nyissuk Magyarország számára a Színházi Olimpiát, gyakorlatilag az egész hazai színházi életet megszólítottuk: aki szeretne csatlakozni, jelezze, milyen ötletei, programtervei vannak. Az ajánlat úgy szólt, hogy egy határontúli magyar színházat és egy külföldi színházat hívhatnak meg, de ha fesztivált vagy más eseménysorozatot szeretnének megszervezni, azt is beadhatják javaslatként. Ebben teljesen szabad kezet kaptak: össze kellett állítaniuk egy költségvetést, és utána egyeztetni velünk. Például az egyik leggazdagabb program a Magyar Bábművészek Szövetségéhez kötődik, akik szinte az egész országot beterítik izgalmas, gyönyörű bábszínházi eseményekkel.
(…)
– A kezdetektől részt vettél a MITEM szervezésében és lebonyolításában. Hogy látod, merre halad, hol tart most?
– Az alapgondolat az volt, és ez azóta sem változott, hogy adjunk lehetőséget magunknak és a külföldi társulatoknak, alkotóknak a találkozásra fórumszerű jelleggel, aminek az előadások mellett a szakmai programok is fontos részei. Ezek a találkozások számunkra arról szólnak, hogy elindítsanak bennünk, az alkotókban és a nézőkben egy gondolkodási, ismerkedési, barátkozási folyamatot. Ennek eredményeképpen fedeztünk fel kiváló alkotókat, akiket meghívtunk rendezni, mesterkurzust tartani vagy éppen a mi előadásainkat hívták meg külföldre. Arra is volt példa, hogy elhoztunk egy izgalmas, egzotikus fellépőt, mondjuk Parvathy Bault Indiából, és a közönségből valaki rádöbbent, hogy épp ezt a színházi nyelvet, ezt a világot kereste, és emiatt elhatározta, hogy kimegy Indiába vagy éppen Lengyelországba.
Én is így indultam neki a színháznak: egyetemistaként néztem jobb és rosszabb előadásokat itthon, de hiányzott az összehasonlítási alap, és a Szkénében a Regős Jánosék által szervezett egyik fesztiválon találkoztam Min Tanakával és a butoh-val, ami olyan szinten felzaklatott és átfordított, hogy elkezdtem Japánba utazni, tanulni, majd Oroszországban tanultam különböző mestereknél, és ezekből a tanulmányokból nagyon sokat merítettem. A találkozás, amiről beszélünk, nem csak nálunk történik, az egy folyamat, ami jó esetben itt tud elkezdődni. A missziónk, hogy ez a globális kulturális párbeszéd minél természetesebben, békésebben és egymás iránti nyitottsággal történjen.
– Milyen előadásokat emelnél ki a MITEM hátralévő programjából, ha csak hármat lehetne?
– Nehéz helyzetbe hozol, mert ez olyan, mintha a gyerekeim közül kellene választanom, melyik hármat szeretem a legjobban. De azért megpróbálom, és ez a válogatás most kizárólag az én egyéni látásmódomat fogja tükrözni. A mexikói Aurora Cano Moszkva című előadása egy Csehov-parafrázis, ami szerintem azért érdekes, mert egy vallomásos munkán keresztül megmutatja, hogyan csapódik le az emberi elvágyódás gondolata egy dél-amerikai alkotóközösségben. A formanyelve is különleges, és nálunk szokatlan. Nagy tisztelője vagyok Silviu Purcăretének, és A megesett hercegnő története megint egy nem mindennapi találkozás lesz, mert Purcărete a kabuki formanyelvét és egy japán történetet felhasználva saját misztériumjátékot hozott létre. Azt gondolom, amiket eddig rendezett, a maguk módján azok is egy európai kabukiszínház darabjai. Színháztörténeti jelentőségűnek tekintem azt is, amit Eugenio Barba csinál a Nemzetközi Színházi Antropológiai Iskolában, amit idén Magyarországra hoztak. A világ minden tájáról érkeztek ide mesterek, tanárok és diákok, akik Anasztászisz címmel egy közösen létrehozott produkciót fognak bemutatni a nagyszínpadon. Ha csak hármat lehet, ezeket emelném ki.
