Április 16. és június 6. között tizenöt előadást láttam a 10. Színházi Olimpia keretében megtartott 9. MITEM-en. Volt két hét, amikor háromszor jártam a Nemzetiben. Akkor ez soknak tűnt, de most, hogy vége, nagyon sajnálom, hogy nem láttam valamennyi produkciót. Persze azt is fájlalom, hogy idén nem jöttek orosz színházak, távol maradtak az ukránok, nem érkeztek meg az indiaiak. De élményben így sem volt hiány. Osztovits Ágnes írásának első része.
Várakozásaim
Ami a hosszú programot illeti, sokan sokféle színházat láthattunk. Jómagam úgy döntöttem, hogy a messziről jött előadásokat mindenképpen megnézem, hiszen esélyem sincs, hogy eljussak Japánba, Kínába, Mexikóba vagy Indiába (sajnos az indiaiak nem értek ide, előbb egy árvíz, majd a helyi zavargások miatt).
Eltökéltem, hogy minden Shakespeare-darabot látni szeretnék, mindkét grúzt, a lengyelt és a végül aztán távol maradó indiait. A két Euripidész, A trójai nők, a hetven perces japán és a két és félórás lengyel előadás ígérete ugyancsak tűzbe hozott. Izgatott a nagy barokk mester, Calderón Az élet álom című darabjának angol-spanyol bemutatója, az általam nem különösebben kedvelt lengyel írónő, a Nobel-díjas Olga Tokarczuk regényének londoni színpadi adaptációja.
A MITEM-járók alapélménye a sokféleképpen előadott Ibsen-darab, a Nóra. Érdekelt az is, mit tudnak kezdeni a szerb színházi emberek kedvenc regényemmel, Tolsztoj monumentális Háború és békéjével. Barátaim, akik látták Kolozsváron az Ifjú barbárokat, egyenesen zseniálisnak mondták az előadást ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében (állítólag újra látható lesz a Nemzetiben!).
Heiner Goebbels munkásságáról skandináv ismerőseim zengtek ódákat, ezért zarándokoltam el a Tüskecsarnokba, hogy lássam a Mindaz, ami történt és történhetne című produkciót. A szicíliai Emma Dantét a legutóbbi MITEM-en a Misericordia előadása után zártam a szívembe, és őszintén vágytam az ő egyszerre groteszk és érzelmes színházára.
Silviu Purcărete akkor is elbűvöli az embert, ha nincs csúcsformában, de eddig minden budapesti nemzetközi színházi találkozón remekelt. Miért lenne most másként? Irány az Eiffel-csarnok! Lássuk, mit kezd egy zseniális román művész egy régi kabuki mesével.
Az újra való felkészülés
Hogy volt-e valami közös az általam kiválasztott produkciókban? Nem sok. Hogy levonhatunk-e valami általános érvényű következtetést a kortárs színházról? Aligha. Ami mégis szembeszökő: az új drámák hiánya. Mintha kihalt volna a szavakba vetett bizalom. A Katona József kifejezésével „játékszíni költőmesterségnek” nevezett drámaírás láthatóan válságba jutott.
A világra zúdult információáradatban mintha elvesztek volna a nagy összefüggések, márpedig ezek felmutatása nélkül nincs dráma. Ráadásul akkora a hangzavar, hogy a szelíd, halk, komoly hangokat meg sem halljuk. Az is nyilvánvaló, hogy a durvaságot, az obszcenitást nem lehet tovább fokozni. A politikai pamfletek unalmassá váltak.
Valami újnak kellene jönnie. Az újra való felkészülés jegyében működik a kortárs színház. A verbalitás háttérbe szorulásával nemcsak a színpadtechnika erősödött meg, nemcsak a terek tágultak vagy éppen szűkültek, nemcsak a vizualitás került előtérbe, hanem a színészek elé is új követelményeket állítanak a rendezők. Száz százalékos jelenlétet kívánnak, nem eljátszani, hanem megélni kell a szerepet, mondják. Legyen minden mozdulat és megszólalás úgy tudatos, hogy a néző spontánnak, természetesnek érezze.
Ha nincsenek új darabok, akkor játsszunk klasszikusokat újszerűen. Vegyük át az ismerős, közönségvonzó darabokat, és húzzuk-vonjuk őket, ahogy gondoljuk. Theodórosz Terzopulosz Ibsent szabta át háromszereplős kamaradrámává: ez a kiváló, rendkívül feszes Nóra adta meg a MITEM alaphangját.
Egyszerű színpad, nyíló és csukódó (forgó)ajtók és három ragyogó színész. A kinyíló-záródó ajtók egyébként visszatérnek egy későbbi előadásban, a londoni–madridi Az élet álomban, de ott pusztán díszletek, nincs valódi funkciójuk, míg Terzopulosznál a bizalmatlan légkör, az őszintétlenség hangsúlyos elemei.
Folytatjuk!
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
