Április 16. és június 6. között tizenöt előadást láttam a 10. Színházi Olimpia keretében megtartott 9. MITEM-en. Volt két hét, amikor háromszor jártam a Nemzetiben. Akkor ez soknak tűnt, de most, hogy vége, nagyon sajnálom, hogy nem láttam valamennyi produkciót. Persze azt is fájlalom, hogy idén nem jöttek orosz színházak, távol maradtak az ukránok, nem érkeztek meg az indiaiak. De élményben így sem volt hiány. Osztovits Ágnes írásának második része.
Április végén a japán nagymester, Suzuki Tadashi Euripidész A trójai nők című tragédiáját tárta elénk szívszorongatóan. Vége a háborúnak, Trója romokban, az asszonyok arra várnak, hogy életük véget érjen, hogy sorsuk beteljesedjen. Eleinte nehéz követni a színpadon, hogy ki szólal meg, hiszen a rendező több szerepet is osztott egy-egy színészre, de zavarunkat oldja a színpadkép, a jól elkülöníthető csoportok finom mozgatása, átváltoztatása.
Nem a gyermekeit, emberi méltóságát elveszítő anya (Hekabé) és lányai (Kasszandra, Andromaché) a fontosak, hanem az ártatlan közösség. Ha az istenek így akarták, hát nincs miért tisztelni őket, üzeni a mai ruhába öltözött lány, és a színpad közepén álló istenszoborhoz vágja virágcsokrát.
A múlt és a jelen, a görög és japán világ találkozásának vagyunk tanúi hetven percben. Még magamnak is nehéz volt bevallani, hogy a csodállak, ám de nem szeretlek különös érzésével jöttem el április végén a Nemzeti Színházból.
A június elején a lengyel Jan Klata által színpadra állított A trójai nők utólag sok mindent megvilágított a japán előadásból is. Az volt a dramaturgiai bravúr, hogy magát Euripidészt hívták segítségül, hogy a görög mitológiától eltávolodott közönségnek elmagyarázzák, mi is történt Trójában és Trója eleste után.
Miért bűnhődik Hekabé és gyermekei. A trójai nőkhöz ugyanis hozzáfűzték a nagyon ritkán játszott Hekabé című tragédiát. Eredetileg a Heléna című szatírjátékkal fejeződött be az előadás, ami olyan csavart visz a történetbe, amely utólag nevetségessé teszi az egész háborút. Kiderül ugyanis, hogy az igazi Heléna nem is volt ott Trójában, holott miatta tették a földdel egyenlővé a várost.
Az ukrán-orosz háború előtt született előadásból a megmosolyogtató, a drámát „elkönnyítő” részt most kivették, ezzel is a 2500 éve született dráma aktualitását hangsúlyozva.Ugyanakkor a földdel egyenlővé válást Klata azzal jelzi, hogy a színpadot beborítja homokkal, így a színészek mezítláb botladoznak – igen hatásosan. Az egész előadás egyébként is tele van remek gegekkel.
A trójai nők tömeges megerőszakolásának bemutatása egyszerre brutális és költői. Hátborzongtató. Jók a színészek, ötletesek az eklektikus jelmezek és kellékek, hatásos a zene. Azt gondolom, ez a színház áll a legközelebb a budapesti Nemzetihez és közönségéhez.
Folytatjuk! Osztovits Ágnes cikkének első része ide kattintva olvasható.
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
