Április 16. és június 6. között tizenöt előadást láttam a 10. Színházi Olimpia keretében megtartott 9. MITEM-en. Volt két hét, amikor háromszor jártam a Nemzetiben. Akkor ez soknak tűnt, de most, hogy vége, nagyon sajnálom, hogy nem láttam valamennyi produkciót. Persze azt is fájlalom, hogy idén nem jöttek orosz színházak, távol maradtak az ukránok, nem érkeztek meg az indiaiak. De élményben így sem volt hiány. Osztovits Ágnes írásának negyedik része.
Ami pedig a regényadaptációkat illeti: a belgrádi Nemzeti Színház Háború és békéjét nem véletlenül éltette a budapesti közönség. Boris Lijesevics rendező azt vitte színre Tolsztoj remekéből, ami érzelmileg könnyen átélhető.
A bűbájos Natasa Rosztova és a kevély Andrej Bolkonszkij gyönyörűnek induló, ám tragikusan végződő szerelmét, Pierrre Bezuhov téblábolását, a Kuragin család romlottságát. Miközben a magánéleti drámák zajlanak, a háttérben dúl a háború, Napóleon le akarja igázni Oroszországot. A színpadon időnként felbukkannak a történelmi figurák jellegzetes gesztusaikkal és fizimiskájukkal, de ők csak mellékszereplők.
Ez esetben nem azt kell nézni, hogy mit nem sikerült színre vinni Tolsztoj több mint ezer oldalas regényéből, hanem azt, mi mindent sikerült két órába belesűríteni. A széles közönség megnyerése és megtartása érdekében nagyon nagy szükség van az efféle, meghökkentő megoldásokat mellőző, fordulatos történeteket mesélő, ízléses előadásokra.
A londoni Complicité társulat (rendező Simon McBurney) Olga Tokarczuk magyarul is olvasható Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című, a vájtfülűeknek szánt, filozófiai kérdéseket is boncoló krimijét vitték színre – a regény szerkezetét, logikai rendjét hűen követve. Az angol romantikus költő, William Blake poémájából kölcsönzött cím csak keveseket szólít meg, bár Blake embert és állatot egyenrangú lénynek hirdető világszemléletét idézi meg a bizarr fordulatokban bővelkedő regény.
Egy magányos falusi öregasszony levelekkel bombázza a rendőrséget, vegyék már észre, hogy a környéken állatokat gyilkolnak, s mindezenközben valaki vagy valakik a helyi vadászokat öli(k) sorra. A harmadik titokzatos haláleset után lebukik az asszony, s végül ő meséli el, hogyan szervezte meg a gyilkosságokat. A remek angol színésznő, Kathryn Hunter hűen közvetíti az öregasszony elbeszélését, nagyszerűek a díszletek és kellékek, de nehéz mit kezdeni magával a posztmodern regénnyel.
Mi ez? Zöld, állatvédő himnusz, netán paródia? Egyenrangú-e a teremtett világban minden élőlény, mint Blake hirdette egykor? Ki-ki vérmérséklete szerint érvelt az előadás után. A mi társaságunk jót veszekedett – ami azért nem semmi közönyös korunkban.
Folytatjuk! Osztovits Ágnes cikkének első része ide, második része ide, harmadik része ide kattintva olvasható.
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
