„Az utóbbi időben elharapódzott online kapcsolódás formálisan jó, de addig, amíg nem ülünk le egy asztalhoz valakivel, és nem derül ki egymásról egy-két dolog, ami közelebb von, vagy netán eltávolít bennünket, addig nem lehet igazi kapcsolatnak nevezni. A Színházi Olimpián történt találkozások vonatkozásában igenis valódi kapcsolatokról lehet beszélni” – véli Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, színész, rendező. A művészt az erdélyi magyar színház olimpiás szereplései kapcsán kérdeztük.
– Három helyszínen, három különböző produkcióval vett részt a 10. Nemzetközi Színházi Olimpián a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Önt a IV. Henrik címszerepében láthattuk, a Semmi című előadást rendezőként jegyezte, de jelen volt mint intézményvezető a harmadik helyszínen is, Budapesten a Nemzeti Színházban A Doktor című előadás kapcsán. Milyen tapasztalatokkal, benyomásokkal tért haza?
– Elsősorban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez az egész olimpiai kezdeményezés nagyon szép. Nagyon jó, hogy az olimpia szelleme behatolt a színházba is. Hiszen az a fajta versengés és az egymás elé való tolakodás, ami általában jellemző, éppen ellentétes az olimpia eszméjével. Ha Coubertint vesszük (Pierre de Coubertin francia történész, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik alapítója – a szerk.), akkor igenis pontosan ez az ép testben ép lélek gondolkodás, ez az egymás mellett való békés meglét a lényeges. Az, hogy nem feltétlenül a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Noha négyévente vannak olimpiai játékok, de az olimpia folyamatos, a játékok közötti időszakban sem áll le az élet, a felkészülés zajlik. De négyévenként a görögöknél is leálltak a háborúk, mindent zárójelbe tettek az eseményre való tekintettel. És ez volt a szép benne.
Temesváron már ötödik éve rendezzük meg a színészek, színészvilág játékát (Actor’s World Championships, avagy Színész Olimpia – a szerk.), tehát ez az olimpiai szellemiség közel áll hozzám, és nagyon örülök, hogy ezen gondolat mentén rendezték meg a magyarországi Színházi Olimpiát. Mert lehetett volna ezt másképp is, és lehetett volna másképp is nevezni, fesztiválnak, szövetségek megmutatkozásának, mai rossz szóval showcase-nek is. De azt, hogy az olimpiai gondolatiság égisze alatt történt, nekem nagyon tetszett. Természetesen az, hogy Magyarországnak sikerült a 10. Színházi Olimpiát megrendezni, külön dicsérettel szolgál, és örülök, hogy mi is ott lehettünk. Annak meg kimondottan, hogy ennyire szépen kiterjesztették, és a határon túli színházaknak is lehetőséget adtak a résztvételre. További öröm, hogy három helyszínen is megmutatkozhattunk: Budapesten a Nemzeti Színházban az Andrei Șerban által rendezett A Doktor című előadás jelen tudott lenni két szereposztásban, és szép visszhangja volt. Aztán egy újabb kapcsolatot sikerült felújítanunk a székesfehérvári színházzak, ahol a IV. Henrik előadást játszottuk Victor Ioan Frunză rendezésében. És mint partnerrel, a Temesvárral párhuzamosan kulturális fővárosként működő Veszprémben a kapcsolattartás jegyében sikerült a Semmi című előadásunkat bemutatnunk, a Lélektől lélekig érzékenyítő fesztivál és az olimpia keretében. Mindezeknek nagyon tudunk örülni, mert valóban, az ember ünneplőbe öltözik ilyenkor, és azokat az előadásokat viszi, amelyekre büszke.
– Ezek a vendégjátékok, a Színházi Olimpián való részvétel a jövőre nézve mit jelenthet a temesvári színháznak?
– Ez azt jelenti, hogy ezek nem csak egynapos vagy tiszavirág életű dolgok. Konkrétan a Nemzeti Színházzal létező kapcsolatunk volt, már részt vettünk a MITEM-en is meghívottként, és a kapcsolat folytatódni fog. Kiderült most az is, hogy a székesfehérvári színházzal nagyon közös az a hang, amit beszélünk, a veszprémiekkel pedig már rég tudtuk, ugyanis az Európa Kulturális Fővárosára való felkészülés egy hosszabb folyamat, már három éve elkezdődött. Folytatjuk velük is az együttműködést: a plakátokból és a műsorból is kiderül majd, hogy milyen módon, de konkrét elképzelés alapján dolgozunk együtt. De nem csak velük, mert más színházakkal is, akikkel idáig jó viszonyt ápoltunk, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Nyitottak vagyunk ezekre, a temesvári színház arról is ismert, hogy koprodukciókat hoz létre különböző partnerekkel, magyarországiakkal és szerte Európából is. Most is van egy újabb koprodukció kilátásban. És nem csak arról szól ez az egész, hogy egymást látogatjuk, hanem hogy együtt dolgozunk. A későbbiekben is szeretnénk együttműködni ezekkel a színházakkal, akikkel felvettük a kapcsolatot. Ha ők kezet nyújtottak felénk, mi ezt barátilag fogadjuk, és viszonozni is fogjuk.
– Amikor az intézmények közötti kapcsolatokról beszélünk, akkor lényegében az ember és ember közötti viszonyokra, kötelékekre is kell gondolnunk, hiszen ezek személyes kapcsolódások is. Hogyan fogadták a házigazda színházak a temesvári társulatot, voltak-e nagy találkozások, születtek-e új ismeretségek?
– A budapesti és veszprémi már egy-egy régi kapcsolat, nem kellett felújítani, jól működnek. De kiemelném a székesfehérvári színházzal való találkozást, nagyon kedvesen fogadtak bennünket, barátságok születtek. Természetesen, mivel kicsi a szakma, ismerjük egymást, de azoknak a kollégáknak, akik most kezdtek el dolgozni, nagyon jó ismerkedési lehetőség volt. Nekünk is jó volt azokkal a fiatal kollégákkal találkozni, akiket nem ismertünk eddig. Ha valaki több mint húsz éve van a pályán, nyilván ismer egy-két embert, de ezek a kapcsolatok mind tovább- és továbbfejlődnek.
Nekünk is van a TESZT fesztiválunk (Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó – a szerk.), és ezzel kapcsolatban is újabb kilátások nyíltak ebből az alkalomból. És valóban, amikor koprodukciókról beszélünk, akkor valódi emberi kapcsolatokról is szólunk, ahol le tudunk ülni egymással szemben. Mert az utóbbi időben elharapódzott online kapcsolódás formálisan jó, de addig, ameddig nem ülünk le egy asztalhoz, és nem derül ki egymásról egy-két dolog, ami közelebb von vagy neadjisten eltávolít bennünket, addig nem lehet ezeket valódi kapcsolatoknak nevezni. De ebben az esetben, és köszönhetően az olimpiának, igenis valódi kapcsolatokról tudunk beszélni.
– A taps, a csend, a kacagás, a figyelem, az együttlélegzés is mind visszacsatolás a színésznek az előadás során. Milyen visszajelzéseket kaptak a három produkció nyomán a közönség részéről?
– Nagyon fontos a közönség részéről érkező visszajelzés. Budapesten és Veszprémben volt közönségtalálkozó is, és konkrétan le tudtuk mérni a barométerünkkel, hogy merre is áll, és a közönség hogyan is reagál, mit gondol az előadásainkról. Budapesten egy komoly szakmai beszélgetés volt, Veszprémben pedig egy nagyon lélektől lélekig ható beszélgetés, ahol az alkotók is megoszthatták a gondolataikat, és meg tudtuk hallgatni a közönség véleményét is. Ez mind nagyon jót tesz, nagyon jó visszajelzés nekünk ahhoz, hogy érdemes, hogy kell ezt csinálni. Ahhoz, hogy igenis érdemes anyagilag is befektetni azért, hogy a közönség gazdagodjon. És attól, hogy mi gazdagodtunk a közönség szeretetével, hozzáállásával, azáltal újabb erőt kaptunk, hogy van értelme csinálni, hogy továbbfolytatjuk és vissza szeretnénk jönni, hogy újabb és újabb találkozásokat szeretnénk. Ennek is nagyon örülök, hogy a szervezés így alakult, az emberi kapcsolatok a közönségtalálkozókon is létrejöhettek.
Az interjút Péter Beáta készítette.
