Milyen út vezetett ahhoz, hogy 2023-ban Magyarország rendezhette a 10. Színházi Olimpiát? Milyen feladatokat jelentett a szervezés, és mely előadások ragadták meg? Többek között ezekről beszélgettünk Kulcsár Edit Ágotával, a 10. Színházi Olimpia és a MITEM kulturális főszervezőjével.
– Komoly színházi sikereket tudhat maga mögött. De mégis milyen út vezetett ahhoz, hogy fesztiválokért feleljen mint főszervező?
– A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) vezetett el a Színházi Olimpiáig, pontosabban az a befektetett munka, amit 2014-től a Nemzeti Színházban végeztünk. Mindazok, akik összeállítottuk a programot évről évre, előálltunk egy nemzetközi fesztivál a programjával és úgy néz ki, hogy ez hazai és külföldi kollégáinkból is érdeklődést váltott ki. A Nemzeti Színház szerepelt már egy előadással a szentpétervári Olimpián, így kapcsolatba kerültünk a szervezőbizottsággal, s innentől csak az elhatározás kellett. Kozma András kollégám vetette fel, hogy 2023-ban, Madách születésének kétszázadik évfordulóján lenne igazán méltó, hogy a Madách Találkozó folytatásaként Magyarország lássa vendégül a soron következő, immáron 10. Színházi Olimpiát. Végül 2019-ben megszületett a döntés, hogy mi szervezzük meg ezt a rangos nemzetközi találkozót.
– Tehát ez egy több éves szervezői feladat volt. Milyen elemei, állomásai voltak ennek a háttérmunkának?
– Az Olimpia programja két teljes éven keresztül formálódott. Először a koncepciót kellett tisztázni, majd 2022 januárjában elküldtük a meghívókat a hazai színházak vezetőinek. Ugyanis azt szerettük volna, hogy ne csak a budapesti Nemzeti Színház adjon az eseménynek otthont, hanem hogy az ország összes műhelye csatlakozzon. Előtte, még 2021 decemberében már sikerült beszélni az összes magyar előadóművészeti intézmény képviselőjével, kértük, hogy gondolkozzanak, mivel csatlakoznának, milyen nemzetközi programokat hívnának meg. Tehát szerettük volna, ha a hazai színházközösség közös ünnepe lenne a Színházi Olimpia.
A szervezésben sokat köszönhetünk az Olimpia nemzetközi bizottságnak, hiszen ők is ajánlottak alkotókat, illetve ismerték a MITEM szakmai presztízsét, így minket is ajánlottak előadóknak. A MITEM-nél az Olimpia nagyobb felelősség, hiszen az nagyobb volumenű. Szinte 3 hónapig folytak az előadások, szélesebb körből hívtunk produkciókat, mint például Japánból a Suzuki Társulatot. Ők ráadásul nem egy napra, hanem 10 napra jöttek két előadással, így valójában az ittlétük egy kisebb európai turnéval is felért.
– Egy nagy volumenű fesztiválról három indikátor szokott mesélni. Egyrészt a statisztikák, az előadások és a fellépő társulatok száma. Másrészt a szakmai visszhang, illetve a közönség visszhangja is nagyon fontos visszacsatolás. Milyen tapasztalatai vannak ezekről?
– Fantasztikus, hogy a magyarországi színházaknak volt annyi nemzetközi kapcsolata és kitekintése, hogy a külföldről érkező előadásokat meg tudják szervezni. Lenyűgöző például a bábos programok gazdagsága. Nem csak előadások, hanem kurzusok is szerepeltek a programban, amivel gazdagítani lehet a magyarországi bábos világot műfajilag is. Ugyanígy azonnal tervekkel jöttek a táncművészeti intézmények, társulatok valamint az amatőr- és diákszínjátszó szervezetek is idehozták a nemzetközi fesztiváljukat.
Így a Színházi Olimpia számtalan programot ajánlott, és volt is rá közönség. Büszke vagyok a magyar közönségre! Én személyesen többnyire a Nemzeti Színházban tudtam velük találkozni, de úgy tudom, hogy mindenhol volt érdeklődés a temérdek program iránt. A Nemzeti Színházban egészen különleges és szélsőséges formai próbálkozásokkal is találkoztunk, és mindenre kapható volt a közönség. A kortárs produkciókról a háromezer éves hagyománnyal rendelkező indiai vagy tibeti színházig.
Úgy látom, hogy ha megfelelő színvonalú művészeti értéket hozunk, az befogadásra talál. Nem szabad pesszimistának lenni a hazai közönséggel szemben. Elfogadják és lelkesednek az új ötletekért. Az előadások utáni közönségtalálkozón is érződött, hogy ott maradtak, kérdeztek, aktívan részt vettek ezeken az eseményeken is.
A színház azonban nem a nagy számok területe. Nyilván próbálunk mi is igazodni a kommunikáció területén, és számokban is kommunikálunk, de a művészetek területén nem lehet milliós számokat produkálni. A hatása viszont szerintem sokkal nagyobb akkor is, ha nem milliók ülnek egy nézőtéren, csak százezren. Méltóságot ad egy népnek az, ha tud magas művészetet támogatni, befogadni, produkálni. Nem feltétlenül az a fontos, hogy hányan nézték a tévében.
– Az Ön feladata a szakmai koordináció volt, egyfajta kulturális főszervezőként. Hogyan tekint vissza munkájára?
– Egyrészt vannak olyan tanulságai, amik lényegében könnyítik a további munkát. Az elmúlt három évben azt kellett megteremteni, hogy a munkatársak nyugodtan tudjanak dolgozni az Olimpián, miközben ugyanez a kis csapat szervezte a MITEM-et is. A szerződések, a források elosztása, a fellépők felkeresése roppant időigényes munka, mégis úgy gondolom, időben teljesítettük. Kétszáz százalékon dolgoztunk hónapokig. Sokat köszönhetünk a Mediaworks kulturális divíziójának, a Kultúrnemzetnek, hogy áttörtünk az információk áradatán. A kínálat mellett pedig a helyszínek sokaságát is össze kellett fognunk. Például a kelet-magyarországi amatőr színházi fesztivál falvakba szervezett programokat, hogy minél több emberhez eljuthasson egy-egy előadás.
Az eseményeket pedig utólag fel kell dolgozni. Összegezni kell a tapasztalatokat, amelyeket a jövőben is felhasználhatunk egy fesztivál lebonyolítása során. Esetleg kik azok az előadók, akikkel olyan szakmai szálak fonódtak, hogy folytatnánk velük a további munkánkat. S ez a mi feladatunk a szervezésen felül: mindazt, ami velünk megtörtént, új szemléletekké, átadható történetté és tapasztalattá kell tudjuk formálni.
Ugyanis a művészet vigasztal. Sok válság, feszültség húzza szét a világunkat, amire nem tudunk választ találni máshol. De milyen érdekes, hogyha többszáz éves műalkotásokban, zenében, színházban olyan válaszokat vagy olyan gondolatot találunk, ami harmóniát tud teremteni bennünk. Ez volt az Olimpia legnagyobb üzenete. Pontosan ilyen válságos időkben van igényünk arra, hogy az élet értelmét vagy a világ működését kutató gondolatokkal szembesüljünk. A harmóniánkat pedig megteremthetjük a művészetek által. Ahogy Alessandro Serra rendező mondta: „…a színház az utolsó megmaradt világi rituálé.”
– Egy dramaturg lencséjén keresztül melyek azok az előadások, amelyek a legnagyobb meglepetést okozták?
– Igazából nem egyet, hanem sokat tudok csak mondani. Számomra nagy hatással bírnak azok az alkotások, ahol egy művész egész életútja áll mögötte, ahol teljesen eredeti módon egy-egy sajátos módszert kidolgozva tettek le egy életművet. Itt gondolok a Terzopuloszra, Barbára, Suzukira és a társulataikra. Azt is nagy élmény volt látni, hogy erejük teljében lévő európai alkotók hogyan keresgélik azt a stílust, ami leginkább kifejezheti korunkat. Itt is többféle előadást élvezhettünk, de mindegyiknél tulajdonképpen az volt a lényeg, hogy egy nagyon magas esztétikájú mesterművet alkossanak.
De az igazán felemelő élmény számomra a Madách Projekt volt, ahol a fiatal színészek Az ember tragédiáját állították színpadra úgy, hogy életükben először találkoztak a művel, sőt egymással is. Öröm volt nézni, ahogy tizenegy nemzet fiataljai megtalálták egymással azonnal a közös hangot, és ahogy létrehoztak egy közel 7 órás előadást. Figyelemre méltó szakmai alázattal és beleéléssel játszották el a görög színt a görögök, a római szint az olaszok, s felosztották egymást között a színeket. Ezáltal, hogy a különböző színeket ezek a nemzetek a saját koncepciókban jelenítették meg, olyan részei és rétegei domborodtak ki a drámának, amit eddig nem láthattunk egy Tragédia előadás során sem.
– Ráadásul ők az a generáció, akik majd talán a következő fesztivált megszervezik.
– Pontosan, ez tehát emiatt is kivételes élmény volt. Hihetetlen, hogy alig két hetet próbáltak együtt, és ráadásul először látták egymás előadását, mégis szinte azonnal működött a közös játék. Bebizonyították, hogy milyen egyszerű az együttműködés egy értelmes cél, egy fontos gondolat érdekében.
