Komoly szakmai sikerrel zárult a Magyarország által idén megrendezett 10. Színházi Olimpia, melynek záróakkordja, a szintén egy évtizedes jubileumához érkezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) volt. A grandiózus vállalásokról, és határon átívelő fesztiválok kulisszatitkairól Eöri-Szabó Zsoltot, a Nemzeti Színház fotográfusát és Kornya Istvánt, a Nemzeti Magazin főszerkesztőjét kérdeztük.
– Meg lehet fogalmazni, hogy miben volt különleges a Magyarországon több hónapon keresztül lezajlott Színházi Olimpia?
Kornya István: A 10. Színházi Olimpia megrendezése egy grandiózus és nyugodtan mondhatom, hogy extrém feladat volt. Sem a Nemzeti Színházban, sem Magyarországon nem volt még ilyen nagyszabású fesztivál, ami szinte minden rekordot megdöntött. A számokat idézve: 58 országból, 400 társulat 700 előadást tartott, több mint 100 helyszín egész Magyarországon. Visszanézve a korábbi színházi olimpiákat az előadások száma egyrészt fesztiválról fesztiválra növekedett, aminek a mostani volt a kicsúcsosodása, illetve a hazánk által szervezett olimpia volt az első, ahol a tánc- és a bábművészet is „intézményesen” képviseltette magát. Újítás volt az a fajta demokratikus, decentralizált hozzáállás is, hogy azok a színházak, amelyek részt kívántak venni az olimpián, egy határon túli, illetve egy külföldi előadást hívhattak meg, és ahol volt erre szándék, ott fesztiválokat is szervezhettek – így volt ez Pécsett, Miskolcon, Győrött és Debrecenben is. Vidnyánszky Attila, a 10. Színházi Olimpia művészeti vezetője – ennek a koncepciónak kitalálója – mindössze egyetlen ajánlást tett, hogy az egyes résztvevők lehetőleg olyan partnereket keressenek, akikkel hosszú távú kapcsolatok kialakítására nyílik lehetőség. Ha az olimpia hozzájárul a magyar színházak nemzetközi kapcsolatainak fejlődéséhez, az már siker.
Eöri-Szabó Zsolt: Ilyen nagyságrendű nemzetközi jelenléttel én még nem találkoztam. Fontos látni, hogy abban, hogy Magyarország szervezehette meg a 10. Színházi Olimpiát, egyrészt nagyon sok év munkája van, másrészt pedig nem szabad elfeledkeznünk, arról a tudatos építkezésről sem, ami a közel egy évtizede, a Nemzeti Színház által elindított Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozót jellemzi. Tény, hogy korábban is voltak jelentős színházi fesztiválok Magyarországon, melyek igyekeztek kitekinteni a világra, de azt hiszem, hogy a nemzetközi kapcsolatok terén egyik sem jutott olyan szintre, mint a MITEM.
– Ezért volt, hogy a tavasszal megvalósult IX. MITEM előadásai képezték, úgymond a gerincét magyarországi színházi olimpiának?
Kornya István: A Színházi Olimpia Magyarországra hozatalának ötlete már 2018-ban megfogalmazódott, amikor Vidnyánszky Attila a második öt éves igazgatói ciklusára pályázott. 2019-ben a szentpétervári rendezésű olimpián a Nemzeti Színház a Rocco és fivérei című előadással szerepelt. Az elmúlt években megrendezett MITEM Fesztiválok alapgondolata az volt, hogy ez a találkozó egy szemle: lássuk, a nagy rendezők, a meghatározó műhelyek, mit képviselnek, milyen trendek vannak a világ, elsősorban Európa színjátszásában. Vagyis nem a Nemzeti Színház és Vidnyánszky Attila értékrendje a mérvadó, hanem annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy mindenféle előadás, minél több esztétikai, ideológiai irányultságú, egymástól akár nagyon eltérő világszemléletű alkotás megjelenjen. Ez a nyitottság az, ami a MITEM-et különlegessé teszi. Romeo Castellucci vagy Suzuki Tadashi, Dimitris Papaioannou vagy Tompa Gábor, Heiner Goebbels vagy Jan Klata más és más „világokat” képvisel. A lényeg, hogy jó előadás, jó színház legyen, amelyet meghatározó művészek hoznak létre. Az ő szemüvegükön keresztül másként, újabb és újabb szemszögből tudunk rálátni saját életünkre. Az elmúlt tíz évben voltak minifesztiváljaink is a MITEM-en belül: láttunk egy csokorban skandináv, illetve mexikói színházakat, nagyon érdekes volt az arab válogatás, amiben otthon dolgozó és száműzetésben lévő társulatokat is láttunk. A MITEM-ek gazdagsága, a találkozó nyitottsága mind abban az irányba mutattak, hogy a Nemzeti Színház egy olimpiát is meg tud szervezni – nem pusztán logisztikai értelemben, hanem a nyitottság és a sokféleség eszméjét képviselve. Számomra nagyon fontos volt, hogy a MITEM-et Vidnyánszky Attila nem úgy határozta meg, hogy ez az olimpia főprogramja. Azt mondta, minden partner számára a sajátja a fő program, ugyanakkor MITEM előadásai valóban a teljes olimpia kínálatának egyfajta gerincét képezték.
Eöri-Szabó Zsolt: A MITEM Fesztiválok kapcsán a kezdetektől a világszínház legrelevánsabb produkcióit hoztuk el a Nemzeti Színházba, elérhető áron, s a úgy tetszik, most az olimpia keretében ugyanezt lehetett megvalósítani, csak éppen az ország minden szegletére kiterjesztve.
– A 10. Színházi Olimpiát előkészítő és lebonyolító stáb tagjaként mi volt a pontos feladatotok?
Kornya István: A Nemzeti Magazin főszerkesztőjeként feladatomnak tartottam, hogy a témával minél többször foglalkozzunk. Rendszeresen publikáltunk az olimpiáról cikkeket, megszólaltattuk az előző, a szentpétervári események szervezőjét, Valerij Fokin rendezőt és a görög rendezőt, Theodórosz Terzopoulost is, aki az olimpia egyik alapítója. Mindezt azért, hogy a közönség és mi is felkészülhessünk arra a nemzetközi szakmai kavalkádra, ami végül több hónapon keresztül megvalósult. Az olimpia hónapjai alatt a Nemzeti Magazin nemcsak a MITEM-ről, hanem az egész olimpiáról beszámolt. Egy másik típusú feladatom a közönségtalálkozók moderálása volt, amiből jó pár jutott rám az olimpia alatt.
Eöri-Szabó Zsolt: Három hónapon keresztül gyakorlatilag minden este bent voltam a színházban, vagy különböző külső helyszíneken fotóztam, szerkesztettem a honlapot, a társulatoktól beérkezett anyagokat és eredeti végzettségemnek és villamosmérnöki vénámnak köszönhetően még az informarmatikusokkal is tartottam a kapcsolatot. Igyekeztünk mind technikailag, mind a kommunikációt tekintve egy egységet kialakítani, azt ami a legjobban hordozza az általunk elképzelt olimpia üzenetét.
– Voltak meghatározó élményeitek ebben az időszakban?
Eöri-Szabó Zsolt: A munka közben elcsípett beszélgetésekből tudtam táplálkozni, abból, hogy ki, hogyan gondol a színházművészetre. Az előadásokat látva pedig megerősödött a meggyőződésem, hogy tényleg annyi féle színház, annyi féle felfogás van, hogy nézőként hiba lenne egy előre elgondolt koncepcióval érkezni, hanem igenis nyitottnak és befogadónak kell lenni az újra.
Kornya István: Számomra a német Heiner Goebbelsszel való találkozás jelentett nagy intellektuális élményt. Láttam a workshopját, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tartott, részt vettem a Mindaz, ami történt és történhetne című előadás előkészületeinél, több interjút is készítettem vele. Az előadása pedig azért volt érdekes, mert a 20. századi Európa történetéről nagy rálátással szólt, de nem a jelen politikai aktualitásaira kacsintva vagy azokra tekintettel. Goebbelst nem a történelmi konkrétumok érdeklik, hanem az azokból leszűrhető esztétikai „következtetések”. Amit láttunk, nem hagyományos értelemben vett színház volt, hanem a képzőművészet, a kortárs zene találkozása egy látványos, elgondolkodtató, rengeteg izgalmas asszociációt elindító óriási performanszban.
– Zsoltot kérdezem, hogy milyen érzés például egy ilyen előadást fotózni?
Eöri-Szabó Zsolt: Számomra ilyenkor a legnagyobb segítség, ha jó színészeket látok, akik magukkal ragadnak. Ahogy egy átlagos nézőt, úgy engem is be tud szívni egy előadás és egyszer csak azt veszem észre, hogy együtt lélegzem vele. Ha ez megtörténik, akkor ahogy egy film esetén is szinte előre látok helyzeteket, és tudom, hogy a következő pillanatban biztosan történni fog valami, ami engem, mint fotográfust is érdekelhet.
– Volt ilyen, a mostani fesztivál során?
Eöri-Szabó Zsolt: Alessandro Serra A vihar című Shakespeare-előadása még most is előttem van. Egyszerűen lélegzetelállító volt. Olyan színpadi képeket használt és úgy játszott a minimál díszlettel, a fény-árnyék hatásokkal, ahogy soha előtte nem tapasztaltam. Az előadás, a fényváltások ritmusa, mintha összekapcsolódptt volna a levegővételemmel. Másnap egyébként újra elmentem megnézni az előadást, de már csak nagyon elől és a sorok szélén volt helyem, és meg kellett állapítanom, hogy már nem kaptam meg ugyanazt az élményt.
– István?
Kornya István: Maradandó színházi élményt jelentett Theodórosz Terzopulosz Nóra című Ibsen-feldolgozása. Nagyon tetszett az az elgondolás, hogy van egy dráma, ami tulajdonképpen csak elrugaszkodási pontként szolgál ahhoz, hogy a rendező a háromszereplős verziójával elmondja, amit ő a nő és férfi közötti viszonyrendszerről, az anyagi kiszolgáltatottságról gondol úgy, hogy maga az Ibsen-dráma sztorija nem jelenik meg a színpadon. Ehhez az előadáshoz egy kedves és vicces élmény is kötődik. Még érkezik a közönség, és eközben már egy metronóm hangját halljuk, aztán már mindenki bent ül, lassan elcsendesülünk, és hosszú percek óta halljuk az ütemes kattogást. Nyilván ez már maga az előadás, gondoljuk, hiszen nyolc perce folyik, valami mélyebb oka lehet ennek, és igazi értelmiségiként magyarázzuk egymásnak előadás után, hogy így akar a rendező kiszakítani minket a hétköznapok ritmusából, és az előadására hangolni minket, mások az időre asszociálnak és filozofálnak egy jót… Napok múlva derült ki, hogy a Nórát játszó színésznőnek a színpadra lépés előtti pillanatban elszakadt a ruhája, a kollégák ezt a ruhát varrták ebben az időben…
– Megterhelő, ámde sikeres időszak van magatok mögött. Újrakezdenétek?
Eöri-Szabó Zsolt: Annyit elárulhatok, hogy már javában szervezés alatt van a 11. MITEM Fesztivál, amire tavasszal kerül majd sor.
Kornya István: Én az látom, hogy egy nagyon jó csapat állt össze az elmúlt évek alatt, akik a MITEM Fesztiválok szervezése során kellő rutinra tettek szert. Egy olyan hatalmas rendezvény után, mint amilyen a 9. MITEM és a 10. Színházi Olimpia volt, azonban sok kérdés merül fel. Milyenek legyenek a következő MITEM-ek? Merre és hogyan tovább? Most ezeken kell végigmenni…
Az interjút Ur Máté készítette.
