Nélküle nem lenne Fedák Sári-díj, és nem állna a primadonna szobra Beregszászon a színházzal szemben. Ápolja a színésznő sírját Pesten, és önálló estjén idézi fel fordulatokban gazdag életét. A revizor decemberi bemutatója után januárban a Kurázsi mama és gyermekei főszerepére készül. De nemcsak a Nemzeti Színház művésze, máig tagja a harminc éve Beregszászon alapított teátrumnak. Szűcs Nellivel Ozsda Erika beszélgetett a Nemzeti Magazinban.
– Tavaly mutatták be a Bakkhánsnők című darabot Theodórosz Terzopulosz rendezésében, amiben a tébolyában a saját fiát szétszaggató Agauét játszotta. Ismét együtt dolgoznak, a Kurázsi mama és gyermekei című előadásra készülnek. Más módszereket alkalmaz a görög rendező, mint amit megszoktak?
– Semmit nem lehet megszokni. Ha igazán művész vagy, akkor folyamatosan fejlesztened kell magadat és az előadáson belül a figurádat. A mesterünk, Vidnyánszky Attila a befogadást is megtanította nekünk. A hely, ahová születtünk, az is befogadó, hiszen Kárpátalján több nemzettel éltünk együtt. Ha jön egy új rendező, őt is be kell fogadni, és próbálni ötvözni a tudásunkat az ő elképzeléseivel. A Bakkhánsnők bemutatója után Terzopulosz a büfében azt mondta mindenki előtt: „Ha visszajövök, Nelli miatt jövök vissza. És mit szólsz hozzá, ha megcsináljuk a Kurázsi mamát?” Alig kaptam levegőt, hogy a többiek előtt ilyen vallomást tett. El is pirultam. Nagyon jól esett, hogy tudtam adni egy rendezőnek valamit, ami őt inspirálja, és engem lát bele egy megszületendő figurába.
– És hogyan vágtak bele az új munkába?
– Először arról beszélgettünk jó ideig, hogy miről szól majd az előadás: az elembertelenedett világról, ahol az ember szinte már nem akar emberré válni. A folyamatról, arról, hogyan váltunk valami mássá. Terzopulosz úgy fogalmazott, hogy ez a figura nem az a Kurázsi mama lesz, amelyet Brecht elképzelt. Pontosabb talán így mondani: nem arról az emberről szól, akit a háború meghurcolt, amit az túl akar élni. Hanem talán már ő maga az, aki kiváltja ezeket a háborúkat. Szerintem a Kurázsi mamát is úgy fogja létrehozni velünk együtt, hogy miközben a mai világról beszélünk, a problémát visszavezeti „évezredekkel” ezelőttre, hogy az emberről, a háború lényegéről szóljon… és hát ez most nem valami értelmiségieskedés, hanem közvetlenül is érint bennünket, engem, hiszen az én szülőföldemen háború van…
– A Bakkhánsnők is olyan előadás, amilyet ritkán látni magyar színpadon.
– Na de éppen ezért izgalmas. Nekünk is, akik effélét még nem csináltunk, meg a nézőnek is, aki nem ehhez van szokva. Az antik drámák közül ez az egyik legizgalmasabb és legnehezebb, de hát Terzopulosz életművének egyik alapműve Euripidész drámája, és rendezőként az ókori színházi hagyomány újszerű értelmezőjeként vált ismertté. Az előadást nyáron Cipruson egy ókori drámafesztiválon, egy antik amfiteátrumban játszottuk. Ő ott igazi sztárnak számít – és a közönség ünnepelt miket. Nekünk, színészeknek abban is részünk volt, hogy a Bakkhánsnők próbái során részt vehettünk a mester színésztréningjén, és megismertük egészen egyedi módszerét, amit a világban mindenhol tanít. Ez azt szolgálja, hogyan használd a tested, hogyan lélegezz, hogyan mozgósítsd az energiádat, hogyan összpontosíts… Nagy dolog, hogy a Nemzetiben mi, „öregek” effélékkel is találkozunk, de főként a Bakkhánsnőkben játszó egyetemistáknak volt egyedülálló lehetőség ez, akik még csak készülnek erre a pályára. Nekem tetszenek Terzopulosz rendezései. Láttam tőle az idén tavasszal a Színházi Olimpián – aminek egyébként ő a megálmodója – a Nóráját. De nem a 19. századi színművet láttuk! Úgy vitte színre Ibsen darabját – három zseniális színésszel –, mintha az egy kétezer éves görög dráma lenne, mert Terzopulosz az örök problémák leglényegére figyel, ezt emeli ki.
– Alighogy bemutatják A revizort a grúz Avtandil Varszimasvili rendezésében, amiben a polgármester feleségét alakítja, már bele is vetik magukat a következő előadás, a Kurázsi mama próbáiba. Eltérő rendezői világok, kis szerep után főszerep…
– Nagyon szeretem ezt, még ha néha megterhelő is. És mivel kevés az idő – és az mindig kevés! –, muszáj állandóan egy kicsit többet adnod magadból, elfelejteni, hogy ki vagy mi vagy. Bele kell ugrani a mélyvízbe, és gyorsan megtanulni „úszni”, különben megfulladsz. Ha nem mersz kilépni önmagadból, a komfortzónádból, akkor nem tudod megcsinálni azt, amit a rendező – most éppen Terzopulosz – kér tőled. Az tetszik, hogy nem kényelmesedhetsz el. Sok színész ezt nem szereti, mert a megszokottat játszaná. De csak akkor tudsz újat létrehozni, ha valami nem a megszokott. Terzopulosz néhány évvel ezelőtt már rendezte a Kurázsi mamát Pétervárott, de most szeretné ránk szabni, rajtunk átengedve színpadra állítani. Nagyon kíváncsi rá, hogy mi újat tudunk neki mutatni. Szereti, ha a színész mer kipróbálni dolgokat, és ha beindulsz, azzal új ötleteket adsz neki is. Ahogy egy igazi Brecht-darabban, ebben is vannak songok. Szeretek énekelni, de azért ez nagy kihívás. Eredetileg szeptemberben lett volna a bemutató, de Terzopulosz jó ideig beteg volt, így tolódott a premier januárra. Novemberben is volt egy hosszabb szünet a próbafolyamatban. Most azt látjuk rajta, hogy már gyógyul. Gyógyít a színház!
– Hogy szeret játszani? A férjével, Trill Zsolttal, nélküle, vagy mindegy? A revizorban például együtt játszanak…
– Én itt őrá úgy nézek, mint kollégára, nem mint a férjemre. Nem kitétel, hogy mindig együtt legyünk. Van egy-két kolléga, akikkel szívesen vagyok egy színpadon, de ez nem kívánságműsor. Tudni kell mindenkivel együttműködni.
– A Fodrásznő című darabban mindketten játszanak. Eddig kétszer láttam az előadást, két teljesen különbözően reagáló közönséggel.
– Vannak ismerőseim, akik már hétszer nézték meg, és ők is azt mondják, mindannyiszor más volt az előadás. Én is így érzem, mert a közönség reakciója, figyelme mindig más, és az hat ránk is. Az orosz rendező, Viktor Rizsakov még 2009-ben, Debrecenben rendezte meg a darabot, és azt is figyelembe vette, hogy mi négyen beregszásziak – Zsoltin és rajtam kívül még Tóth László és Kristán Attila – szeretünk együtt lenni a színpadon. Nekem nagy szerelem a Fodrásznő. Sokszor az jut eszembe, hogy ha többet nem játszhatom, akkor meghalok. Mindig fájdalmas, amikor lekerül egy előadás a műsorról, mert mindegyik a gyereked, foglalkozol vele, nevelgeted, dédelgeted, és szeretnéd minél több embernek megmutatni.
– A színész minden szerepét szereti?
– Nem akarok álszent lenni, persze, van, amit nem kedvelek annyira, de amikor játszom, az a legfontosabb előadás!
– Alapító tagja az 1993. október 23-án indult beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak, amelynek neve hivatalosan Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház.
– Attól függően változott a hivatalos neve, hogy a járáshoz vagy a megyéhez tartoztunk. De nekünk mindig Illyés Gyula Színház marad, és ami fontos: magyar is, nemzeti is.
– Sikerült méltón megünnepelni a 30. évfordulót?
– Méltón, mégis szomorú körülmények között. Nagyon nehéz most a társulatnak, hiszen a háború kitörésekor átjöttek Magyarországra, már itt, a Nemzetiben készültek el az új darabok is… Otthon is működnek, volt egy ünnepi fesztivál Beregszászban is, amin többek között fellépett Vecsei H. Miklós, Szabó Balázs, Berecz István és az Ungváron menedéket talált mariupoli társulat is, akiknek a lebombázott színháza sokak számára lehet ismerős a híradókból… A 10. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, vagyis a MITEM keretében pedig egy hétig játszottunk teltházak előtt – többek között a Nemzeti Színház repertoárján is szereplő Tótékat és Csehov Egyfelvonásos komédiáit. Az egyik már 19 éves, a másik 27 éves! Dokumentumfilmeket mutattak rólunk, valamint A szarvassá változott fiú című előadásunk nyomán készült filmet, amely a színházcsinálásról, az alkotás folyamatáról és rólunk szól. Utána a beszélgetésen azt mondtam, hogy aki ezt megnézi, az megismeri a beregszászi létünket.
– A MITEM-en adták át a Fedák Sári-díjat is, aminek a kezdeményezője volt. Miért tartotta fontosnak a díjalapítást, és kik kaphatják meg?
– Hogy miért? Mert mi annyi mindent kaptunk a magyar államtól, a magyar emberektől, hogy jól esik, ha most mi adhatunk valamit, és díjazhatunk szakmabelieket. Olyan magyar ajkú színészek kaphatják meg a díjat, akik legalább tizenöt évig egy helyen játszanak, és ugyanazokat az értékeket képviselik, amelyek Fedák Sári zászlóján is lobogtak. Az első díjat a beregszászi Vass Magdolna és a kolozsvári Bogdán Zsolt, a másodikat a nyíregyházi Pregitzer Fruzsina, a harmadikat idén Varga Zsuzsa kaposvári és Bakota Árpád debreceni kollégám vehette át.
– Amikor 1993-ban elindult a beregszászi színház, nehéz körülmények között dolgoztak, nem volt pénz szinte semmire, alig kaptak gázsit. Mi vitte a színészeket előre?
– A szívünk. Színházat akartunk létrehozni, hiszen azért tanultunk. Nekem eszembe sem jutott, hogy máshová menjek játszani a kijevi főiskola után, és ne haza. Nem akarom bántani a többi kollegámat, osztálytársaimat, akik otthagytak bennünket, de nekem ez becsületbeli ügy is volt. És ott volt mellettünk Vidnyánszky Attila, akiben feltétel nélkül bíztunk, és akinek elszántsága nélkül nem lett volna és már régen nem lenne magyar színház Beregszászon. Budapesten is tanultunk másfél évig, ahol többek között a rendező, Kazimír Károly, a legendás beszédtanár, Gáti József is tanított minket. Még Kijevben és Pesten készült el Illyés Gyulától a Bál a pusztán, a Szentivánéji álom és a Koldusopera. Ezzel a három darabbal indultunk. Az első évad végére a tizenhat főből, akik Kijevben végeztünk, annyian maradtunk, hogy a Godot-ra várva című darabot játszhattuk, öten, közülük Zsolti, Varga József, Tóth László és én ma is társulati tagok vagyunk, játsszuk a régi előadásokat. A többiek a második kijevi osztály tagjai, és idővel csatlakoztak hozzánk még mások.
– Hol léptek fel, amíg nem volt saját színházuk?
– Hol nem? Iskolákban, könyvtárakban, művelődési házakban, tóparton, még focipályán is. Utaztunk, mint a vándorszínészek, közben áztunk, fáztunk. De örült a lelkem, hogy jártuk a vidéket, mert megismerhettem kis hazámat, egész Kárpátalját. Bejártuk a técsői, az ungvári, a munkácsi járást. Mindig csodálkoztunk – atyaég, még itt is van egy magyar falu! Magyarországon az igazi áttörést 1995-ben Boccaccio Dekameronja hozta, amit Sólyompecsenye címen játszottunk. De mi már addig is számos nemzetközi fesztiválon megfordultunk, és közben jártuk Kárpátalját, ahogy mi mondjuk: faluztunk. Ez a korszak nem arra tanított meg, hogy „Jaj, nincs pénzem, mi lesz velünk”! Inkább alázatot és kitartást tanultunk. Egyébként tényleg nem volt pénzünk, és ha a szüleink nem segítettek volna, akkor nem eszünk. Megedződtünk. Ha kitesznek a Holdon, ott is le tudjuk játszani az előadást. Mi, beregszászi színészek nem a kényesebbik fajtájához tartozunk. Én ezt az időszakot aranykornak nevezem. Nem akarom bántani a fiatal generációt, de nem vagyok benne biztos, hogy ugyanezt végig csinálnák, szeretik-e annyira a színházat, hogy kibírnák azt, amit mi.
Előfordult, hogy megérkeztünk valahová és nem volt közönség, mert a tehenek még nem értek haza, és előbb fejni kellett, vagy a Dallas tévésorozat jobban érdekelte az embereket. Rá kellett szoktatni a nézőket, hogy van színházuk, és jöjjenek, mert nekik játszunk, értük vagyunk. Előttünk ugyanis soha nem volt hivatásos színház Kárpátalján. Amikor először két szobából tudtunk kialakítani egy ötven-hatvan férőhelyes kis stúdiószínpadot, az már maga volt a Kánaán! Tudtunk hol próbálni, volt otthonunk. Olyan boldog voltam, amikor az első filmforgatásom után kaptam húszezer forintot, és a felét odaadhattam a szüleimnek. Végre én adhatok nekik! Megszoktam, hogy állandóan utazunk, hajnalban pakolunk a buszba, megérkezünk, kipakolunk, minden előadás előtt próba, aztán előadás, és utazás haza… Nekem ez máig hiányzik. Azzal pótlom, hogy a Fedák Sári előadásomat évek óta viszem mindenfelé.
– 34 éve ismeri Vidnyánszky Attilát. A tanára volt a kijevi főiskolán, Beregszász után Debrecenben játszott, majd tíz éve a Nemzeti Színházban lép színpadra. Őt követte?
– Természetesen. Az idők folyamán volt felkérésünk a férjemmel máshová is, de nekünk a mester melletti lét volt a fontos. Ezért követtük őt Debrecenbe, majd ő hozott fel minket Budapestre. Máig a beregszászi társulat tagjai vagyunk, és alig várjuk, hogy béke legyen, és haza tudjunk menni játszani.
– Mikor volt otthon utoljára?
– Tizenöt hónapja. Kegyetlen, hogy gyertyagyújtáskor Fedák Sári sírjához megyek ki a Farkasréti temetőbe Pesten, és nem otthon a szüleiméhez.
– Mehetne, de nem mer?
– Igen, van bennem félsz, mert bármit kitalálhatnak. Ha velem valami probléma lenne a határon… nem akarom a Nemzeti Színházat rossz helyzetbe hozni. A nővérem ott lakik a gyerekeivel, őket segítjük. Azok, akik kibírják otthon ezt a helyzetet, azok minden segítséget megérdemelnek. Meghajlok előttük. Ki gondolta volna, hogy Trianon után több mint száz évvel nekünk, kárpátaljaiaknak újra meg kell élnünk ezt. Ha nincs a magyar állam, nem tudom, hogy mi léteznénk-e egyáltalán. Kell a színház, kell a magyar szó, mert ha azt is elveszik tőlünk – bele se akarok gondolni… Biztos vagyok benne, ha béke lenne, nagyon sok ember hazamenne. Akármilyen keserves volt a létünk, az emberek szeretnek ott élni, ragaszkodnak a gyökerekhez. Ha lehetne, a beregszászi színház is azonnal hazaindulna. Aznap, amikor kitört a háború, éppen Magyarországon játszottuk a Tótékat. A két határ közt jött a hír. Azóta a férfiak nincsenek otthon. A nők át tudnak járni a határon, ők otthon is játszanak, vannak meseelőadások, foglalkozások – működnek, dolgoznak. Mi, többiek itt tesszük a dolgunkat. Nem mi vagyunk a lényeg, hanem a színház, az előadás, amit létrehozunk. Én csak egy átadó vagyok, kapok valamit fentről, és azt továbbítom a nézőknek.
– Trill Zsolttal ma már a Nemzeti Színház vezető színészei. Amikor elkezdték Beregszászon a színházat, mit gondoltak? Remélték, hogy egyszer majd Magyarországon játszanak, filmekben szerepelnek?
– Nem, soha nem beszéltünk ilyesmiről. Mindig elcsodálkozom, amikor fiatal színészektől azt hallom, hogy „építem a karrieremet”. Először fektess energiát a munkádba, csináld becsülettel, és ha jó úton jársz, előfordulhat, hogy majd visszakapsz valamit. Lehet, hogy nagy „mesehős” vagyok, de ezt így képzelem. Én ettől a nagyon divatos világtól rosszul vagyok. Néha szeretnék elrohanni. Szedném a rőzsét, raknám a tüzet, hordanám a vizet, és éldegélnék távol a civilizációtól.
– Mi az, ami a színházban tartja?
– Amikor elcsüggedek, azzal a gondolattal rántom magam vissza ebbe a zűrzavaros világba, hogy kötelességem javítani rajta. Ugyan pici porszem vagyok, de ha már itt van ez a szép szakma, a színészet, amin keresztül ezt meg is tehetem, akkor megpróbálok valahogy szépíteni rajta. Ezenkívül a fiamra és a lányomra gondolok, őket is segítenünk kell még.
– A gyerekeiket húzzák a színház felé vagy inkább tolják el tőle?
– Egyik sem. Azt szeretnénk, hogy találják meg, mire születtek. Szeretik a színházat, az előadásokat, de azt is látják, hogy ér bennünket is sok keserűség és bántalom.
– Van fontosabb a színháznál?
– Van, a gyermekeink. Az apjuk nevében is mondhatom, hogy nekünk a színházzal és velük teljes az életünk. De a színház számunkra nem csak munka, több annál…
Az interjú eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
