Savas Patsalidis görög professzor, aki az egyetemi munkája mellett számos évig tanított az Észak-Görög Nemzeti Színház művészeti iskolájában. Ezidáig tizennégy színházkritikai és színházelméleti szakkönyv szerzője, jelenleg a Critical Stage, Kritikusok Nemzetközi Szövetség online platformjának főszerkesztője. Egy teljes hetet töltött Budapesten, hogy minél több élményt és tapasztalatot gyűjtsön a 10. Színházi Olimpia rendezvényein. Ezekről, a budapesti első benyomásokról, a színház mai felelősségéről és a Nemzeti Színház épületéről is beszélgettünk.
– Hogy érezte magát Magyarországon, és mik voltak az első benyomásai a 10. Színházi Olimpiáról?
– Budapest az egyik kedvenc városom. Mindig örülök a lehetőségnek, ha meglátogathatom a Duna királynőjét termál fürdőivel, lenyűgöző építészetével, finom gasztronómiájával és természetesen gazdag színházi hagyományaival. A Színházi Olimpia még egy csodás indok volt, hogy újra eljöhessek ide. Sok ember csak egyszer vehet részt ilyen jellegű rendezvényen egész életében. Boldog vagyok, hogy tagja lehetek ennek a szerencsés közönségnek, és hálás a MITEM szervezőinek is, akik lehetővé tették, hogy elmehessek.
– Az első Olimpiát 1995-ben, Delphoiban rendezték meg. Ön szerint mennyit változtak az elmúlt időszakban az Olimpia főbb elvei? Mit gondol a Színházi Olimpia jubileumi évéről és szükséges-e megszervezni egy ilyen kulturális rendezvényt ma, 2023-ban?
– A nemzetközi színházi közönségnek, legalábbis véleményem szerint, a Színházi Olimpia majdnem akkora jelentőségű, mint amúgy az olimpia. Egyébként ennél jobb apropót nem is tudok elképzelni, minthogy az olimpia egyidőben jubilál Madách Imre, a nagy magyar drámaíró születésének 200. évfordulójával! Nagyon szeretem a 10. Színházi Olimpia mottóját, amit a szervező bizottság választott Madách Az ember tragédiája című művéből. Emblematikus módon fejezi ki az olimpia lényeget: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!
Miként a színész sokszor gyötrelmekkel és nehézségekkel küzd meg a szerepért a próbafolyamat során, úgy nekünk sem szabad feladnunk az életben! Madách szavai is arra bátorítanak minket, hogy merjünk szembeszállni minden félelmünkkel és a világ nehézségeivel, és higgyünk a rendben, miszerint túléljük a ma változásait és képesek vagyunk leküzdeni az akadályokat. Most az állandó krízisek világát éljük, ilyenkor az ehhez hasonló kulturális eseményekre nagyobb szükség van, mint valaha.
A Delphoiban rendezett első Színházi Olimpia óta rengeteg minden változott: a színház, a közönség, az irányok, az esztétika. Azonban a szellemiség és az olimpia célja örök: összekötni az embereket. A nézőket, akik megosztják egymással a gondolataikat, akik kérdeznek, terveznek, álmodnak, vitatkoznak és reflektálnak. Ünneplik a művészi teljesítményeket éppúgy, mint az Olimpián a sportolókat. Nem tudok semmilyen más olyan kulturális eseményről, amely képes lenne ennyiféle módon közösséget teremteni. Egyedi ez. És kihagyhatatlan.
– Mennyi előadást látott az Olimpián? Budapesten kívül más magyar városok programjain is részt vett?
– Sajnos, nem láttam annyit, amennyit szerettem volna, pedig nagyon igyekeztem, óriási és változatos programtábla állt a rendelkezésemre. Amíg ott voltam, minden előadást megnéztem a Nemzeti Táncszínház és a Nemzeti Színház színpadán. Egyébként elképesztő a Nemzeti Színház belső struktúrája: a tágas, belső terek, a lehengerlő külső. Micsoda építészeti lelemény, hogy az épület egy hajót formálva kiemelkedik a művészetek habjai közül, hogy a hagyományokkal a fedélzetén megérkezzen a jelenbe! És milyen beszédes és fontos a színházat körül ölelő környezet, amely többféle módon értelmezteti a nézővel az épületet, egyszerűen más és más a perspektíva! A legemblematikusabb magyar művészeti épületek egyike, ami méltó arra, hogy vendégváró és helyszínadó legyen az Olimpián. Bárcsak nálunk is lenne hasonlóan lenyűgöző színház!
Az ötlet, hogy Budapest határain túlnyúl a Színházi Olimpia, remek! Így a nem fővárosban élők is lehetőséget kapnak arra, hogy meglássák, mik történnek világszerte. Általában a színházi fesztiválok zöme – legalábbis Európában – az adott nemzet fővárosában vagy egyik nagyvárosában zajlik. Legtöbbször a vidék kimarad a színházi életből, és ez nem igazságos. A mostani Olimpia nyitási kísérlete egy nagyon bölcs döntés.
– A hátralévő időszakból milyen programokat, előadásokat ajánlana a közönségnek?
– Rengeteg kiváló előadás van még a palettán, nehéz választanom. Azon előadások közül, amelyeket volt alkalmam máshol is látni vagy ismertek számomra, ezek merülnek fel:
A Bros Castelluccitól. Otthon, Görögországban ez a darab megosztó volt. Néhányan szerették, mások szerint pedig gyengébb volt a korábbi előadásaihoz képest. Személy szerint én nagyon szerettem. Van ereje, dinamikája és rengeteg mindent elmond a megfigyelés politikájáról.
Nem láttam a Történetek a Mahábharátából című előadást, de ismerem az indiai eposzt és John Kalamandalam munkáit. Ez a kettő épp elég okot ad arra, hogy még több dolgot megtudjak a kathákali színház hagyományairól. Ezt az előadást is érdemes megnézni.
Emma Dante egyike a kedvenc olasz művészeimnek. Az ő Csalogányok tangóját is ajánlom, mert egy mozgalmas, szenvedélyes, nosztalgikus és nagyon emberi előadás. Varázslat. ami egy bőröndnyi emlékből ered.
Declan Donnellan és Nick Ormerod mindig megtalálja a módját, hogy kellemesen meglepje a közönségüket. Calderon Az élet álom című drámája igazán illik az ő formanyelvükhöz, ugyanis ez a szöveg is a reálistól jut el a szürreálisig, ahogyan az előadás fog valószínűleg a realisztikustól az expresszionistáig.
Heiner Goebbels előadásai egyedi tapasztalatok, egyfajta üdvözlendő egyesülése a zenének, a színháznak és az installációnak. A Mindaz, ami történt és történhetne Goebbels dramaturgiájának beszédes példája. Időtlen. Még mindig a hatása alatt vagyok.
Összességében nagyon keveset tudunk az ősi tibeti kultúráról. Talán Nangsza Öbüm Dákíni története jó kezdet lehet az ismeretbővítéshez.
– A színháztörténet szempontjából az egyik legfontosabb és legősibb országból érkezik. Ön szerint mi lehet manapság a színház legfontosabb küldetése? Miben áll ma az alkotók felelőssége?
– Abban, hogy visszamenjenek a múltba, és megleljék a vélt, a várható és a tudott, a megtörtént közötti határokat. Kockáztassanak és kísérletezzenek az ismeretlennel! Hagyjanak fel a mi életünkből ismert összes klisével. Inkább kérdezzenek, mintsem válaszokat akarjanak. Mert a válaszok bezárnak. A kérdések pedig előidézhetik a jövőt.
Mindezzel együtt, a színház legfontosabb küldetése, hogy gazdagítsa az emberi fajt, egészítse ki az emberiség hiányos ismereteit. Azaz, tegyen minket alázatossá, és keltse fel az érdeklődésünk az élet és az emberi létezés misztériuma iránt.
