2023-ban kilencedik alkalommal rendezték meg a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót, a MITEM-et a Nemzeti Színházban, idén a 10. Színházi Olimpia keretében. Gulyás Gábor beszámolója a fesztivál előadásairól.
Meggyőződésem szerint a MITEM a legizgalmasabb fejlemény, ami az elmúlt évtized színházi világában Magyarországon megvalósult. Nagyon jó érzés, hogy e fesztivál keretében kiemelkedő színvonalú angol, francia, görög, lengyel, német, orosz vagy szerb előadásokat nézhetünk meg Budapesten (jórészt az elhangzó szövegek magyar fordításának kivetítésével, esetenként szinkrontolmácsolással).
Fura módon az is a nemzetközi perspektívába történő kitekintést szolgálja, hogy magyar társulatok előadásait is megtekinthetjük ilyenkor (rendszerint a házigazda Nemzeti Színház és egy-egy határon túli magyar színház produkcióját). Mivel az idei a kilencedik Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, már nyugodt szívvel lehet a fesztiválra általában jellemző karakterjegyekről is gondolkodni. Én eddig három ilyet tudtam kiemelni: gazdag, színvonalas és közönségbarát. Az idei különleges MITEM-en azonban hangsúlyosan érződik egy negyedik sajátosság is: különböző erős színházi hagyományok egymás melletti megjelenítése.
MITEM és olimpia
Miért különleges 2023-ban a MITEM? Egyrészt azért, mert egybeesik a 10. Nemzetközi Színházi Olimpiával, amelynek az előadásait ezúttal Magyarországon tekinthetjük meg. A művészeti olimpia nemcsak a rengeteg előadás miatt figyelemreméltó program, hanem azért is fantasztikus, mert olyan („élő klasszikus”-nak számító) rendezők előadásait láthatjuk, mint Theodórosz Terzopulosz, Suzuki Tadashi, Simon McBurney, Jan Fabre, Valerij Fokin, Silviu Purcărete vagy Heiner Goebbels.
Másrészt azért is rendhagyó az idei MITEM, mert mostanra esik a névadó Madách Imre 200. születésnapja. Az ember tragédiája című remekmű legismertebb mondata, az Úr zárásképpen elhangzó kinyilatkoztatása nemcsak a fesztivál résztvevőinek, hanem a színházi olimpia művészeinek és közönségének is ajánlva került a MITEM műsorfüzetének címlapjára:
„Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”
Őszintén szólva komolyan bíztam benne, hogy a bicentenáriumi évben a nagyszerű szerző olyan kiváló darabjai színpadra kerülnek, mint a Mária királynő, a Férfi és nő, A civilizátor, a Mózes, de sajnos a magyar színházak az utóbbi évtizedekben Madáchtól csak Az ember tragédiáját mutatják be.
Örömteli, hogy azt viszont gyakran! Lesz a fesztivál és az olimpia keretében is a Hajógyári-szigeten egy különleges Tragédia-előadás, amelyet Vidnyánszky Attila rendezésében a világ különböző részeiről érkező színinövendékekkel közösen hoznak létre a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Kaposvári Egyetem hallgatói.
A MITEM-en megjelenő színházi hagyományok rendszerint túlmutatnak a színházesztétika érvényességi körén azzal, hogy olyan sajátosságok mentén szerveződnek, amelyek mélyen beivódtak egy-egy nemzeti kultúrába. Ebből a szempontból a fesztivál nevének logószerű megjelenése is fontos jel: az i-betűn a fehér színnel nyomtatott köralak elsőre valamiféle szemre emlékeztet, aztán már inkább fejre, amelyhez egy valószínűtlenül nagy agancskorona csatlakozik.
Nem kérdés, hogy a csodaszarvas jelenik meg ily módon, a legrégebbi magyar legenda iránymutató szereplője. Ez az ábrázolás pontosan rímel Madách szállóigévé vált mondatára, hiszen Hunor és Magyar története az emberfölötti küzdelemről és a töretlen bizalomról szól – és a Tragédiánál eredendőbb és optimistább módon a pár- és otthontalálás lehetséges sikeréről. Programnak ez ambiciózus, de közérthető és mindenki elfogadja – ideális, szép választás!
A Nóra lelke és a szuperállam
Az elmúlt egy hónapban jónéhány előadást láttam a MITEM-en – ezek közül most hat olyanról írok, amelyek hangsúlyosan megjelenítenek egy-egy erős színházi hagyományt. A Terzopulosz által rendezett Nóra az Attisz Színház előadásában olyan díszletben zajlik, ami mintha a lélek tere lenne. A szereplőknél úgy érezhetjük, mintha a testük csak egy fölösleges köntöse volna a lelküknek, amely klasszikus jelenetek nélkül is képes erősen kommunikálni.
Egy főszereplő van, a Sophia Hill által alakított Nóra, akinek a lelke viszonylag hamar háborogni kezd – rájön, hogy hiába él kötelességtudóan, nem juthat túl messzire. Képes többször átlényegülni a színpadon, majd bátran lelépni a színről. Megfizet a bűneiért, de képes megszabadulni a bűnös örökségétől is. Számomra revelatív, hogy nem a Nóra-előadásokból ismerős feminista vonalat képviseli, nem azért mer az önmegvalósítás útjára lépni, mert a női szerepet újragondolta, hanem mert nem hajlandó elfogadni a hazug életet, amit itt történetesen a férje testesített meg.
Ez az adaptáció úgy maradt hű a norvég író drámafelfogásához, hogy képes volt új szintre, az emberi lelkek szintjére emelni a feltáruló múltból kibomló, a jelent tönkre tevő konfliktust. Ez a bravúrosan nagy teljesítmény radikálisan letisztult színházi nyelven jött létre.
Akadnak, akik disztópiának látják ezt az Ibsen-adaptációt, a Fokin által a Nemzeti Színházban rendezett REX című darabot viszont nem lehet másként nézni, mint egy fordított utópiáról való tudósításként. Pontosítok: akadnak, akik kívánatosnak tekintik egy hatalmas szuperállam létrehozásának gondolatát s a világkormányzás bevezetését, de ők kisebbségben vannak. Ma még. Ám az ifjú író, Kirill Fokin REX című drámája a jövőben játszódik.
A Horváth Lajos Ottó által játszott főszereplő egy olyan ember, aki keresztneve (LeeWei) alapján egykor ázsiai lehetett, de ma már nincs nemzetisége, mert az elavult dolog. Sok mindent megélt. Az ENSZ főtitkáraként hatalmas háborúkat indított el, amelyeknek köszönhetően egyetlen államban egyesítette az emberiséget. Ez régen volt, de még mindig él. Egy mesterséges burokban kényszerül lakni abban a múzeumban, amit az ő munkásságának szenteltek. Komornyikja egy mobilporszívóra emlékeztető android gép, aki képes arra, amire a „hagyományos” emberek nem: szót érteni az egykori főtitkárral. 129 évesen éhségsztrájkot folytatva visszaemlékezik a feleségeire, a lányaira, az egykori politikai munkájára, de az emlékeket nem találja megnyugtatónak. Ám nem tud előlük elmenekülni.
Az új szuperállam Söptei Andrea által játszott elnök asszonya nem engedi meghalni – betölti a százharmincadik életévét is. Jöhet az ünnepség! Jön is. Szűcs Nelli énekesnőként olyan lendülettel robban be a játéktérre, amilyet Madonna budapesti fellépése óta nem láthattunk errefelé. Ünnepelni kell! Minden tönkre megy, minden egyre rosszabb, de ugyanúgy ünneplünk, mintha a fordítottja történne. Így működik ebben az előadásban a túlélés.
Barbárok, japánok és a Dél Attilája
A kedvezőtlen körülmények átvészelése fontos témája az Ifjú barbárok című előadásnak is, melyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában láthattunk. A Vecsei H. Miklós szövegére épülő, ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett produkció a két örökéletű zenei zseni, Bartók Béla és Kodály Zoltán életében hangsúlyosan jelen lévő missziók során megjelenő elhivatottság és kiszolgáltatottság közötti téblábolás vagy dinamikus haladás kérdéseit tematizálja.
A Bartókot érzékien alakító Imre Éva és a Kodályt lendületes figuraként játszó K. Szűcs Ervin rendre olyan szituációba kerül, amely – a gyakori áthallások miatt – hangsúlyosan mainak hat. Bár a sok zenei betét megidézi a két világháború közötti kort, ám a színészek önfeledt improvizálása is az előadás kortárs jellegét erősíti. Van egy olyan vallomásos szál is a darabban, amit a közönség magyar értelmiségekből álló részéből jónéhányan ismerős impulzusként fogadnak. Nekik ez különösen személyes élmény.
Az Ifjú barbárok volt az általam eddig látott előadások közül a leginkább mai hangvételű, A trójai nők pedig a leginkább archaikus. Nem azért, mert Euripidész csaknem 2500 évvel ezelőtt írta, hanem Suzuki Tadashi rendezői felfogása miatt. Klasszikus, hagyománytisztelő japán öltözetben jelennek meg a figurák, ilyen módon eredeti japán karaktereket is képviselnek. Nincs látványos cselekmény, de így is brutálisan erősnek hat, mert a színészeknek rendkívül nagy kisugárzása van.
A háborús szörnyűségeket nem kortárs utalásokkal érzékelteti, hanem archaikus, de ma is érvényes, hiteles módon. Az előadás nézése közben eszembe jutott a neves gondolkodó, Karl Löwith, aki a második világháború előtt Japánban tartózkodva, ott megtapasztalva a zen buddhizmus élő hagyományát arról írt a Kelet és Nyugat című könyvében, hogy a klasszikus görög kultúrát a mai japánok képesek reálisan átadni, mert ők valóban értik azt a világot. Azt gondolom, igaza lehetett Löwithnek…
Archaikus világ jelenik meg a mexikói Teatro de Babel által bemutatott, a kortárs finn szerző, Juha Jokela A fundamentalista című darabjában és a Mexikói Nemzeti Színház által előadott Emiliano Zapata asszonyai című műben is. Az Ignacio García által rendezett Jokela-drámát nem sokkal a pápa budapesti látogatása után nézhettem meg, ami erős felhangot adott a főhős lelkész személyes tragédiájának megéléséhez.
Az őt alakító Luís de Tavira ihletett módon ábrázolja a saját Istenhitéért folyamatosan megküzdő becsületes ember sorsát, s méltó párja ebben a kamaradarab másik szereplőjét, Heidit játszó Aurora Cano is. Egy olyan latin-amerikai egyházi világba csöppenünk, amit leginkább filmekből ismerünk, de egy fontos részét elhozta nekünk Magyarországra Ferenc pápa is. Ez is segíthetett abban, hogy kivételes élmény legyen az előadás szűk kétórája! Nekem az volt. A mexikói forradalmárhoz, Zapatához kapcsolódó darab szerzője az előadás rendezője, Conchi León.
Két színésznő (Gabriela Nunez és Azalia Ortiz) alakítja benne az összes karaktert, akik piedesztálra emelik „a Dél Attiláját”. Magyar emberként nem túl izgalmas a sutának tetsző mexikói történetekkel szembesülni, ugyanakkor megtapasztalni az előadásból áradó maya-mexikói aurát: az fantasztikus! Ez az aura egy olyan archaikus világba húz be, amellyel én korábban még nem szembesültem. Nagy élmény!
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
