A 10. Színházi Olimpia az idén a világ legjelentősebb színházi eseménye volt, ahol 400 társulat 7500 képviselője vendégeskedett Magyarországon. Az Origo Vidnyánszky Attilát kérdezte arról, hogy értékeli a lezajlott programsorozatot.
„Több szempontból is sikeres volt a 10. Színházi Olimpia, véleményem szerint színháztörténelmet írtunk.” – mondta Vidnyánszky Attila – „Ez a rendezvény a világ legfontosabb színházainak sorába emelte a Nemzeti Színházat.”
Az olimpia művészeti vezetője elárulta, hogy az előadások látogatottsága 95% felett volt: ez óriási eredmény. Elmondása szerint évtizedeken át egyfajta bezártság jellemezte a magyar színjátszást, sokkal kevésbé kommunikáltak a magyar színházak külföldi kulturális intézményekkel, és nem kerestek partnereket olyan intenzitással, mint például a románok vagy a lengyelek.
„Miközben csodálatosan széles, színes, nagy színházi életünk van, a nemzetközi kapcsolatok mégsem működtek. Most – a Színházi Olimpiának köszönhetően – megtörtént a találkozás a külföldi társulatokkal Budapesten és vidéken is, olyan intenzitással, amire nem volt példa.”
Úgy gondolom, hogy ezek a kapcsolatok évekre meghatározzák majd a magyar színházak jövőjét.
Az előadások magas nézőszáma mellett azért is tartja hatalmas sikernek az olimpiát, mert ebben a zűrzavaros világban párbeszédet tudtak folytatni egymással:
„Kíváncsiak voltunk egymásra. Érdekelt minket az, hogy Tibetben vagy Szicíliában milyen a színház. Fontos volt, hogy a világról másként gondolkodó emberek egy nyelven – a színház nyelvén – megszólalva közelebb kerültek egymáshoz.” – mondta Vidnyánszky.
A Nemzeti Színház igazgatója szerint az itt megfordult művészek a lehető legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak a magyar színházi szakemberekről és az olimpia szervezéséről.
A Madách Projekt keretében itt megforduló színészhallgatók is sokat profitálhatnak az eseményből: a színművészeti egyetemek között együttműködések indultak meg, ennek eredményeként minden évben tervezik, hogy találkozókat szerveznek majd:
„Ha nem is lesz ilyen nagyszabású esemény, mint a Madách-projekt, de várhatóan nyári mesterkurzusokra várjuk majd a külföldi színészhallgatókat. A kurzusok középpontjában vagy egy jelentős színházi mű, vagy színházi szöveg lesz, amelyen majd közösen dolgoznak a magyar és a külföldi hallgatók. Hasznos esemény lesz ez nekik és az SZFE hallgatóinak is, ugyanis megismerik egymást, szót értenek egymással, és akár életre szóló barátságok is születhetnek.”
Vidnyánszky végül arról is beszélt, hogy mely pillanatokat fogja megőrizni az elmúlt hónapokból.
Ilyen volt, amikor Szlava Polunyin előadása után több száz ember labdázott a nézőtéren, és nem akart elmenni a színházból. Felejthetetlen Alessandro Serra A vihar című előadása után felharsanó tapsvihar is. Heiner Goebbels Mindaz, ami történt és történhetne című előadásának záróképe is egy életre megmarad, amikor a Tüskecsarnokban az utolsó tíz percben madarak szálltak a messzeségbe.
„Örökké emlékezni fogok arra a hajnalra, amikor az indiai, hét és fél órás előadás után kimentünk a színház elé a Színházi Olimpia zászlajához, és teáztunk a napfelkeltében. Még most is megindít, ha eszembe jut a Csíksomlyói passió a Szent István-bazilika előtt, amikor együtt énekeltük a közönséggel a Boldogasszony anyánkat és a magyar Himnuszt. Zengett az egész tér.” – árulta el Vidnyánszky Attila.
Az interjú teljes terjedelmében az Origo oldalán olvasható.
