Állatfarm a Kolozsvári Állami Színház előadásában, Macbett Silviu Purcărete rendezésében vagy éppen Christoph Marthaler A sírás / A sejtés – Magyarország egyik leglátogatottabb színháza szakmai és laikus szemmel is óriási neveket és meghatározó előadásokat látott vendégül a Színházi Olimpián. Ráadásul az Olimpia egybeesett alapításuk 200. évfordulójával, amit az idei évadban tovább ünnepelnek. A Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával, Béres Attilával beszélgettünk részvételről, a miskolci közönség értő szeméről és a 200. évforduló felelősségéről.
Egyértelmű volt, hogy a Miskolci Nemzeti Színház részt vesz az Olimpián?
A mi művészeti tanácsunkban nem volt kérdés, hogy csatlakozunk az Olimpiához. Rendkívüli társulatokat, produkciókat, balettelőadásokat tudtunk Miskolcra csábítani, amikre más körülmények között nem lett volna lehetőségünk. Szerintem ez minden város közösségének fontos, a miskolciaknak különösen, hiszen a történelemből fakadóan is az itt élők érzik, hogy ez tényleg az ő színházuk.
Többek között Purcărete és Marthaler előadását is láthatták tavasszal a miskolci színházban. A színházi szakma mellett a miskolci közönség számára is sokat jelentettek ezek a színházi nagyszerűségek?
A telt házakból és a visszhangból kiindulva, no meg abból, milyen híre volt ennek az eseménynek a városban, én úgy gondolom, hogy nagyon jól fogadták a nézők. A miskolci közönség szerintem Magyarország egyik, ha nem a legjobb közönsége: befogadó, értő, érző társaság. Emellett összekötöttük az Olimpiát színházunk 200. évfordulójával is. Meg is jegyeztük, micsoda szerencse, hogy éppen a Miskolci Nemzeti Színház – ami az első magyar kőszínház volt az országban – születésének 200. évfordulója idején rendezték meg a Színházi Olimpiát, mert így ezek az előadások pluszban érkeztek a színházunk tiszteletére. A közönség megérdemelte, és később is megérdemelné az ehhez hasonló színvonalú produkciókat. Szerettünk volna igazán újszerű, progresszív előadásokat megjeleníteni Miskolcon az Olimpia idején, ezek mentén is gondolkodtunk a kiválasztás során. Már csak azért is, mert így megmutathatjuk a közönségnek azt, hogy az európai színházi gondolkodásban hol tart a színházunk.
Lehet-e „legjobb” vagy csúcselőadásról beszélni?
A Vertigo Dance Company produkciója olyan benyomást keltett, hogy rendezőként jelentem ki, én még mindig ott ülök a nézőtéren. Felejthetetlen estéket biztosított az Olimpia a miskolci nézőknek, köszönjük!
Lesz folytatása a kialakuló vagy meglévő szakmai kapcsolatoknak?
Nagyon sokat profitáltunk! Úgy néz ki, a következő évadban együtt dolgozunk a Vertigóval. A kolozsváriakkal pedig eddig is szoros volt a viszony, ezután sem lesz másképpen. Mai napig azt vallom, hogy a színház egyik legfontosabb feladata a közösségépítés, hogy élőben és közösen nézzünk történeteket. Ezt a hitvallásomat pedig abszolút alátámasztotta a Színházi Olimpia.
A 200. évforduló ténye felelősséggel is jár?
Augusztus 24-én ugyanazt az előadást adtuk elő ugyanabban az időpontban, mint 200 évvel ezelőtt. Ez nem más, mint Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című darabja. Ez erős jelzés, szerintem nagyon jól mutatja a színházunk művészeti tanácsának a gondolkodását: a kétszáz év hagyománytiszteletet és a közösség megtartását jelenti. Ez a felelősségünk.
Azon néha elmélázom, hogy a régi idők színházigazgatói vagy a Miskolchoz kötődő színészlegendák – Déryné egyenesen a miskolci színházi élet védőangyala! –, ha most találkozhatnánk személyesen, vajon mit mondanának a színházunkról? Abban bízom, hogy annyit megállapíthatnak, hogy van remény arra a színház mai állása szerint, hogy kétszáz év múlva is lesz színház Miskolcon. És Magyarországon.
A 2023/24-es ünnepi évada végig erről a jeles alkalomról szól. Milyen eseményekkel készültök még?
Fejet hajtunk a Miskolci Nemzeti Színház előtt. Kevesen tudják, de a Csárdáskirálynő alapvetően miskolci történet. Jenbach Béla találta ki, aki két utcával arrébb lakott anno, a színház mellett. Így annak bemutatásával kezdjük az évadot, egyben szeretnénk visszahozni Jenbach nevét a hazai kulturális emlékezetbe.
Sokáig kerestünk olyan darabot is, amit az elmúlt kétszáz év során még soha nem játszottak Miskolcon. Hosszas kutakodás után rátaláltunk A salemi boszorkányokra, így az is színpadra kerül. Ezentúl Miskolchoz kapcsolódó történetek elevenednek majd meg, illetve kiírtunk egy drámapályázatot is az évforduló kapcsán. A nyertes művet felolvasószínházi előadásként mutatjuk be. Továbbá, Fedor Vilmos és Somorjai Lehel könyve is megjelent az elmúlt kétszáz évről Színház a város tenyerén címmel.
