Többéves előkészítő folyamat után valósult meg a 10. Színházi Olimpia 2023 tavaszán Magyarországon. A Nemzeti Színház szakmai folyóiratának, a Szcenáriumnak két szerkesztőjét, Pálfi Ágnest és Szász Zsoltot kérdeztük arról, hogy értékelik a világraszóló programsorozatot.
– Komoly nemzetközi jelenlét mellett zajlott a 10. Színházi Olimpia. A Nemzeti Színház belső munkatársaiként milyen volt részese lenni egy ilyen léptékű programsorozatnak?
– A Szcenáriumnak, a színház szakmai folyóiratának a szerkesztői vagyunk, így számunkra ez a világszínházi esemény egy tízéves folyamat betetőzése volt. Kezdettől feladatunknak tekintettük a MITEM-ek előkészítését és értékelését, s profilunknak megfelelően igényes elméleti és történeti háttéranyagokat tettünk közzé egy-egy előadás kapcsán. De szerveztünk konferenciákat, és három kötettel elindítottuk a Nemzeti Kiskönyvtára sorozatot. Az idei olimpiára időzítve pedig tető alá hoztuk Tadashi Suzuki A testben élő kultúra című művét. Ezt a programsorozatot a Szcenárium hasábjain 2019-től készítettük elő az alapító atyák, Tadashi Suzuki és Theodórosz Terzopulosz megszólaltatásával, valamint az orosz–japán rendezésű előző olimpiáról szóló tudósításokkal. Ezen anyagok többsége a szinhaz.org Műhely-rovatában ma is olvasható.
Ahogy a korábbi MITEM-ek kapcsán, az idei magyarországi olimpia előkészítésekor is munkatársainkra, elsősorban a színház dramaturgjaira támaszkodhattunk, akik megfelelő rálátással bírnak egy-egy színházkultúrára: Kulcsár Editre, aki a román és erdélyi magyar színházak szakértője, több MITEM és az idei olimpia fő szervezője; Rideg Zsófiára, a frankofón nyelvterület színházkultúrájának közvetítőjére, aki az idén Magyarországon rendezett ISTA (International School of Theatre Anthropology) program-menedzsere volt; Kozma Andrásra, az oroszországi és a FÁK államokbeli színházművészet ismerőjére, a kiváló műfordítóra, aki a 2018-ban elhunyt Király Nina színháztörténésszel együtt a MITEM kezdeményezője volt; Verebes Ernőre, aki mint drámaíró és dramaturg napi kapcsolatban áll a délszláv államok kortárs színházművészeivel, és a skandináv országok számos produkcióját hozta be a MITEM-ek kínálatába; Kornya Istvánra, a Magazin főszerkesztőjére, aki a Nemzetiben a német–magyar színházi kapcsolatok felelőse; Lukácsy György irodalmi munkatársra, a kiváló interjú-készítőre; Eöri Szabó Zsoltra, a színház fotográfusára, nélkülözhetetlen kommunikációs szakemberére.
– Hogyan értékelik a fesztivált?
– Az első és legfontosabb: bebizonyosodott, hogy nemcsak a sportban vagyunk képesek megrendezni egy ilyen világraszóló eseményt, ami egyúttal újrapozícionálta a magyar színházkultúra egészét is. Ettől kezdve minden esélyünk megvan arra, hogy megkülönböztetett figyelemmel forduljon felénk a nemzetközi szakma, ami újabb és újabb meghívásokat eredményezhet. Már ma is világpremierek megvalósításában vagyunk koprodukciós partnerek. De hosszabb távon az lehet a legnagyobb nyereség, hogy a hazai színházi szakmán belül is bekövetkezhet a régen várt szemléletváltás a színház helyét, szerepét, funkcióját illetően. Mert ahogy a világgazdaságban, a kultúra területén is nagy átrendeződések tanúi vagyunk: újabb és újabb erőközpontok alakulnak ki, aminek következtében fölértékelődhetnek például a regionalitás elvén alapuló etnikus kódok – a globalitás és/vagy lokalitás dichotómiáját újragondolandó.
– Az olimpia egybeesett Madách Imre születésének bicentenáriumával. Méltóképpen sikerültek a jubileumi év programjai?
– Már a MITEM (Madách International Theatre Meeting) névadása sem volt véletlen tíz évvel ezelőtt: tudtuk, hogy 2023-ban kerek évfordulója lesz az emberiség-dráma szerzőjének. S a fiatalokra gondolva rendszeresen megrendeztük az Ádámok és Évák ünnepét, ahol gimnazisták adtak elő egy-egy általuk választott színt a Tragédiából. De 2021-ben láthattuk a Nemzeti színpadán a világhírű rendező, Silviu Purcărete Tragédia-értelmezését is a temesvári társulat előadásában. A Szcenáriumban is folyamatosan életben tartottuk ezt a témát: MITEM English különszámainkban a külhoni szakma, és idén célzottan a Madách-projekt résztvevői számára adtunk közre egy-egy összeállítást. A jubileum jegyében a Nemzeti fölkérésére testvérintézményünk, az OSZMI egy vándorkiállítást hozott létre, mely a hazai Tragédia-adaptációkat mutatja be. Mint tudjuk, 2023 központilag a Petőfi-bicentenáriumnak lett szentelve, de szeretnénk hinni, hogy a Nemzeti Színháznak köszönhetően a Madách-évfordulót is sikerült bevinni a köztudatba.
– A Madách Projekt az Olimpia kiemelt eseménye volt: hogyan értékelik? Elindíthat egy bizonyos folyamatot Madách nemzetközi ismertségét tekintve?
– A projektnek máris több kézzel fogható eredménye van. December eleji hír, hogy a grúziai Shota Rustaveli Szinház- és Filmművészeti Egyetem diákjai – akik az olimpián az űr színével mutatkoztak be – a 2024-es MITEM-re a teljes művet állítják színre. Készül a görögök új Tragédia-fordítása – tőlük a projekt keretében az athéni szín kortárs átiratát láthattuk. Az SZFE és a másik tíz testvérintézmény kapcsolata is a Madách-műnek köszönhetően jött létre, és a hírek szerint továbbra is jól működik.
– A bábművészet először kapott szerepet az olimpiák történetében. Mi ennek a jelentősége nemzetközi szinten és a magyar bábos szakmát tekintve?
– Azzal a kijelentéssel óvatosan kellene bánnunk, hogy a bábművészet először csak itt és most kapott szerepet az olimpiák történetében. Hiszen ha máskor nem, a ceremoniális nyitó- és zárórendezvényeken rendszeresen fölléptek bábosok. De ezen az olimpián a bábművészet valóban kiemelt szerepet kapott, ami a hazai bábművészeknek köszönhető, akik lehetőséget láttak arra, hogy e rendezvény keretében identifikálják önmagukat és az összes bábos műfajt felvonultassák, az árnyjátéktól a vásári bábjátékon át a bábhasználó kortárs produkciókig. S azon túl, hogy az ország 12 városában hoztak létre önálló, fesztivál-értékű programokat, workshopokat és konferenciákat is rendeztek, melyek a tanulást és a tanítást is szolgálták. Nagy dolog, hogy három hiánypótló szakkönyvet is ki fognak adni. Komoly előrelépés történt tehát a bábművészet egyenrangúvá tétele érdekében. De attól még messze vagyunk, hogy a kőszínházi szakma belássa: a drámairodalom és maga a kortárs színház is újulhat a bábművészet speciális világlátása, eszköztára által.
– Mi volt a legemlékezetesebb előadás, amit láttak?
– „Hivatásos” nézőként szinte lehetetlen egy ilyen kérdésre válaszolni. Viszont mint alkotók nagyon is érintve vagyunk: akkor hat ránk igazán valami, amikor (költőként – P. Á; vagy rendezőként – Sz. Zs.) „féltékenyen ébredünk öntudatra”.
P. Á.: Költőként számomra a görög színészjelöltek produkciója, ez a 21. századi athéni szín maradt a legemlékezetesebb a Madách-projekt keretében bemutatott Tragédiából. Érzékletes koreográfiájuk mindenek előtt a kortárs költői vendégszöveg megszólaltatását szolgálta, anélkül, hogy illusztratív lett volna, és viszont: mintha a kristálytisztán intonált szavak hozták volna mozgásba ezeket a szemünk láttára átlelkesülő fiatal testeket, készen immár az önkéntes áldozathozatalra – ami ennek a színnek Madáchnál is a mélyebb jelentése. Csodálni való, hogy milyen hathatós energiák mozgatják ennek az egyéni hangszíneket is felvillantó kórusnak a tagjait, akik – ha az égiek is úgy akarják – a klasszikus görög tragédiák szellemiségét érvényesen vihetik tovább.
Sz. Zs.: Bábrendezőként én mindig csupa nagylélegzetű epikus történetet vittem színre. Drámai színházban dramaturgként is a dráma – epika – színpad hármas viszonyrendszere érdekelt. A rendezői színház felől nézvést szerintem a kihívás mindig az, hogyan lehet teljes fedésbe hozni a színpadon alkalmazott téridő-dimenziókat a szereplők mozgásával, és azokkal a szimbolikus tudattartalmakkal, melyek a meséket, mítoszokat a leginkább jellemzik, s amelyek idővel a drámai művek alapszüzséivé is váltak. Egyfajta totális színház lebegett tehát a szemem előtt. Shakespeare darabját, A vihart a szakirodalom nagy része egyfajta regényes színműnek tartja, ami a mindenkori rendezők számára a legnagyobb szabadságot kínálja az értelmezést illetően.
Az elmúlt 15 év során több rendezésben is találkoztam e művel, és láttam Greenaway nevezetes filmjét, a Prospero könyveit is. Ezekre is visszagondolva állíthatom, hogy eddigelé Alessandro Serra volt az egyetlen, aki hűséges maradt a szöveghez és a shakespeare-i mese szelleméhez. A 9. MITEM-en látható rendezésében a figurák – ahogy a báb esetében is – azonosak maradtak, pontosabban: azonosakká váltak önmagukkal. Zenei hasonlattal élve olyan ez az interpretáció a színház világában, mint amelynek az alapelveiről Johann Sebastian Bach tudósít Das Wohltemperierte Klavier című művében. Ma ez a fajta rendezői attitűd, mely a „jót s jól!” kultiválásában érdekelt, fehér holló a kortárs színpadokon.
