A Győri Nemzeti Színház a 10. Színházi Olimpia alatt nagyszabású nemzetközi fesztivált rendezett, amelyre Duna menti színházak társulatait hívta meg, emellett – szokás szerint – helyet biztosítottak a Győri Balett szervezte XVIII. Magyar Táncfesztiválnak, és befogadták a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Patchwork Fesztiválját is. Bakos-Kiss Gábor igazgatót kérdeztük a sokszínűségről és az abban rejlő lehetőségekről.
– Győr kulturálisan nagyon jól ellátott város. Kívülről úgy tűnt, egy Színházi Olimpia volumenű rendezvény még egy ilyen településnek is extra hajtóerő tud lenni. Belülről is ezt lehetett érzékelni?
– Markáns szerepem volt abban, hogy a Színházi Olimpia alatt Budapest határain kívül a Győri Nemzeti Színházban valósult meg a legtöbb nemzetközi színházi program, szám szerint tizennyolc. Már azelőtt, hogy Győrbe kerültem, érzékeltem, amióta pedig a színház igazgatója vagyok, pontosan tudom, hogy pezseg a város. Köszönhetően annak, hogy nagyon jó helyen fekszik, rengeteg a turista, és mind az ittlakókban, mind az ide érkezőkben van egy jó értelemben vett kiéhezettség a kultúrára. A Magyar Táncfesztivált a Győri Balett közel két évtizede szervezi kiválóan, ha a Győrkőcfesztiválról beszélünk, „összeszalad” ország-világ, az Öt Templom Fesztivál pedig unikális a maga nemében. A Színházi Olimpia pedig kapóra jött ahhoz, hogy a mi Duna Nemzetközi Színházi Fesztiválunkkal teljessé válhatott Győr kulturális élete.
– Sőt a Győri Nemzeti Színház befogadott még egy nagyszabású eseményt, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Patchwork Fesztiválját. Mennyire illett ez az önök profiljába?
– Az Olimpia eszmeiségéből, a vendéglátásból kiindulva maximálisan, de – bár nálunk is vannak gyerekeknek és fiataloknak szóló előadások a repertoáron – valóban nem ez a fő profilunk, és a Vaskakas Bábszínház ezen a területen kiváló munkát végez. Arra a hétre átadtuk a fesztivál egyik fő szervezőjének, Gyevi-Bíró Eszternek valamint a Kolibri munkatársainak a kormányrudat, és kiszolgáltuk a kéréseiket. Ők szervezték az előadásokat, a kísérőprogramokat, mi pedig házigazdaként igyekeztünk segíteni a munkájukat.
– Gyermekei kísérőjeként, apukaként vagy szakmai szemmel nézte a gyerekelőadásokat?
– Nyilvánvalóan a gyermekeink miatt ezek az előadások erősebb fókuszban vannak az érdeklődési körömben, de a színház az életem, műfajtól függetlenül nézem minden válfaját. A Patchwork Fesztiválon egészen elképesztő alakításokat láttam, meg is jegyeztem az egyik olasz színészről, hogy ha megtanulna magyarul, azonnal leszerződtetném. A Moby Dick lelkületében talán egy kissé távol áll tőlem, de a vizualitása nagyon megfogott. A Pinokkió végén potyogott a könnyem, a szlovén kolléga kiváló színészi jelenléttel, pazar technikai tudással játszott, ráadásul a közönséget is megtisztelte azzal, hogy megtanulta magyarul az előadás szövegét. Az osztrákok mozgásszínházi produkciója is kellemes élmény volt, a koreai előadást viszont nehezen tudtam kategorizálni, de kétségtelenül maradandó élményt szereztek vele. Összességében azt mondhatom, hogy a Patchworköt előzetesen komoly lehetőségnek láttam, ami be is igazolódott. A megfelelő játszóhely kiválasztásától egészen a közönségszervezésig érnek a tanulságok, amelyeket a saját előadásainknál is hasznosítani tudunk.
– Mivel a hétköznapokban egyébként is sok ponton érintkezik a Győri Nemzeti Színház és a Győri Balett, azt gondolom, a XVIII. Magyar Táncfesztivál nem jelentett extra kihívást.
– Alapvetően valóban nem, de a programok egyeztetésében volt példa, hogy a szokásosnál jóval szorosabban működtünk együtt. Az Olimpia irányából jött az ötlet, hogy illesszük be a Szlovák Nemzeti Táncegyüttest a DUNA FESzT programjába, mert van egy gyönyörű Passió-előadásuk, én viszont először úgy gondoltam, a műfaj miatt ennek inkább a Táncfesztiválon lenne helye. Az időpontok kötöttek voltak, ezért Velekei Lászlóval, mint minden ilyen esetben, elkezdtünk egyeztetni, így hozzájuk érkezett a Szlovák Nemzeti Balett, hozzánk pedig a Passió, amit szellemiségében a mi Énekes madarunkhoz csodálatosan lehetett kapcsolni. Amikor ebben megegyeztünk, természetesen újraterveztük a programot. A megnyitót eltoltuk, az ingolstadtiak előrébb kerültek, beiktattunk egy cirkuszi produkciót, és megtaláltuk a táncelőadás helyét. Egy fedél alatt élünk, össze kell hangolni a működésünket, ez pedig kompromisszumokat kíván. Ennek alapfeltétele a nyitottság, az, hogy érzékenyen, segítő szándékkal közelítünk egymáshoz, figyelünk a másikra évad közben és fesztiválok idején is, a figyelem pedig költséghatékonyságot is eredményez.
Milyen nyomot hagyott ön szerint a Színházi Olimpia Győrben, illetve a magyar színházi szakmában?
A téli hónapokban nem tudtunk a saját épületünkben játszani, de már azt megelőzően, a nyár végétől folyamatosan azon kellett és még mindig azon kell gondolkodnunk, hol tudunk még faragni a költségeken, hogyan tudunk bevételt maximalizálni és kiadást minimalizálni, ám minden akadály ellenére a Színházi Olimpiának köszönhetően mégiscsak lehetett álmodni. És nemcsak nekünk, mert ha kitágítjuk a perspektívát, és az ország színházi életét tekintjük, akkor is ugyanez mondható el. A jelenlegi nehéz időkben az Olimpiának köszönhetően tudott megmaradni sokak hite a színházcsinálásban, és ez a fantasztikus eseménysorozat nem csupán szellemileg inspirálta, de lelkileg, mentálisan is segítette az elmúlt fél évben a magyar színházi szakmát. A nyitást is elősegítette, hiszen ahogy nálunk, úgy más teátrumokban is párbeszéd indult el a meghívott nemzetközi résztvevőkkel, ami további vendégjátékokhoz vezet.
Színészosztálya a Győri Nemzeti Színházban tanulja a mesterséget. Számukra mit jelentett az Olimpia?
Tizenkét tanítványom számára nem volt kérdés, hogy végignézik a DUNA FESzT előadásait, hogy részt vesznek a Színházi Olimpia egyéb győri rendezvényein, tehát ott vannak a Magyar Táncfesztiválon vagy a Patchwork Fesztiválon. Számukra az is természetes igényként merült fel, hogy a Nemzeti Színházban minél több előadást nézzenek a MITEM-en, vagy hogy elmenjenek például Kaposvárra, Vladimir Anton III. Richárd-rendezésére, a Csíki Játékszín előadására. És mindezt nem miattam csinálták, nem az osztályfőnöküknek akartak megfelelni, hanem belső szakmai késztetésből, saját fejlődésük érdekében tették. Van velük miről beszélgetni, látom, hogyan inspirálódnak azokból az előadásokból, hogyan kerülnek be a látottak abba a bizonyos „színészi puttonyba”.
Önnek mi volt a legnagyobb élmény a Színházi Olimpia programjából?
Egyik ámulatból a másikba estem az elmúlt hónapokban. Mániákus színházfogyasztó vagyok, a győri programot természetesen végignéztem. A MITEM számomra minden évben kitüntetett esemény, de valahogy mégsem sikerült korábban elkapnom Slava Polunin előadását. Most szerencsém volt. Csodálatos volt ezt az estét a feleségemmel és három gyermekemmel együtt megélni, látni a boldogságot rajtuk és a mindenki máson a nézőtéren. A Slava’s Snow Show engem is gyermekké varázsolt. De mondhatnám annak az izgalmát is, ahogy Simet László a Duna fölött átsétált a kötélen, vagy a megnyitó felemelő érzését. Az elképesztő professzionalizmus és az odaadás miatt az olyan nehézségeket is meg lehetett oldani, mint amikor Margit-szigeti záróeseményen szerzői jogok miatt nem az eredeti programot mutathatták be. A két jazz-zongorista, Binder Károly és Varga Gábor játéka és jelenléte, akik beugrásukkal megmentették az estét, és a táncművészekre való hihetetlenül érzékeny odafigyelésük és együtt rezdülésük, minden nehézség ellenére létrehozta az „itt és most” semmihez sem fogható csodáját.
