A 10. Színházi Olimpia sokszínű programjában a színház különleges műfaja, a tánc is helyet kapott. A több mint negyven előadás között volt klasszikus balett, kortárstánc, mozgásművészet és néptánc is. Kutszegi Csaba tánckritikust kérdeztük arról, hogyan látta a programsorozat táncelőadásait.
– Kritikusként összességében milyen benyomásod volt a 10. Színházi Olimpiáról? Hogy értékeled a programsorozatot?
– Dacára annak, hogy ez volt az első alkalom, amikor táncelőadások is helyet kaptak az olimpia programjában, nagyon gazdag tánckínálatot láthattunk. Ez a sokféleség a minőségre is érthető, de természetesen ilyen merítésnél nem várhatjuk, hogy csak parádés remekművek érkezzenek. De a közepes szintet képviselő előadások mellett ritkán látható, kitűnő darabokat tekinthettünk meg. Összességében azt mondhatjuk, hogy olyan előadások is eljutottak Magyarországra, amelyekre már rég nem volt példa.
– Ahogy említetted, az első olimpia, ahol táncos előadások is bemutatkozhattak. Mit jelentett a magyar táncos szakmának, hogy ilyen rangos előadások érkeztek? Mit tudnak ebből profitálni?
– Azt gondolom, hogy ebből az eseménysorozatból csak profitálni tud a szakma: érezhetően megpezsdült a táncélet. Régen volt arra lehetőség, hogy ennyi külföldi vendégelőadást láthassunk. Általában egy-két közeli országból származó együttes meghívására van alkalom, ezzel szemben most igazi keresztmetszetet, nagy merítést kaphattunk a világ minden tájáról. Jól jártak a játszóhelyek és az együttesek is, mert saját erejükből nem tudták volna ezt finanszírozni. Ezt a lehetőséget a szakma és a közönség is igyekezett kamatoztatni. Ahogy fokozatosan alakult a műsor, lehetett látni, hogyan ébrednek például a kortárs táncosok, és örömmel kezdtek el hívogatni kísérletező műhelyeket is.
– Vajon ennek a programsorozatnak a magyar együttesek szempontjából lehet nemzetközi jelentősége is?
– Talán ez a fesztivál most nem is erről szólt. A jelenlévő külföldi nézők és szakemberek biztosan viszik a jó hírünket, és kapcsolatok is alakultak, azonban a legfontosabb, hogy a világot bemutattuk a magyar nézőknek – vidéki helyszíneken is.
– A közönség hogy fogadta ezeket az előadásokat?
– Ez változó volt: sok teltházas előadást láttam, hihetetlen lelkes közönséggel – főleg azokon a helyszíneken, ahol jobban reklámozták a programokat. Azonban nem lennék kritikus, ha nem jegyezném meg zárójelben, hogy a közönség lelkesedése azért nem mindig találkozott feltétlenül a szakmai értékekkel. De ez nem is baj, hiszen nem rossz produkciókról beszélünk, csak néhány esetben az elvárások talán nagyobbak voltak. Láttam olyan előadást, ahol szinte szétrobbantották a színházat: ilyen volt például a Szombathelyen fellépő Barcelona Flamenco Ballet Luxuria című műsora. Hatalmas siker volt Pécsett a Rómeó és Júlia című kortárs balett, valamint Miskolcon az izraeli Vertigo Dance Company Pardes-előadása is.
– Tudsz említeni néhány olyan előadást, amely véleményed szerint kiemelkedett a többi közül?
– Nagyon szerettem a kisebb, kamarajellegű előadásokat, például a veszprémi TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Táncfesztiválon két zseniális produkciót is láttam. Az első egy belga-chilei szerzőpáros, Natacha Belova és Tita Iacobelli Tchaїka című szenzációs előadása volt, amelyet később örömmel néztem meg még egyszer a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón. A másik, amit kiemelnék, a francia Baro d’Evel Là című, mozgásszínházi- újcirkuszos darabja, amely szintén elképesztő volt. A két táncos mellett a harmadik szereplő egy dolmányos varjú volt: az, hogy egy madárral ilyen előadást lehessen létrehozni, különösen nagy élmény volt.
Megemlítem feltétlenül a MITEM és a Budapest Táncfesztivál keretében, a Nemzeti Táncszínházban látott Triptichon című előadást a belga Peeping Tom társulatától: ez minden bizonnyal a 10. Színházi Olimpia legjobb tánc- és mozgásszínházi előadásaként értékelhető. Műfajilag nehéz besorolni: a megkoreografált tánc, a kiművelt testek, a mozgások is hihetetlenül magas színvonalúak benne, de a látványvilág, a kellékekkel, a díszlettel is egészen varázslatos. Nagyon érdekes világot teremtenek, súlyos mondanivalóval az emberi kapcsolatokról. Esztétikailag kiváló volt a dél-koreai Mutdance Bemut című táncelőadása is.
– Prózai előadásokat is láttál?
– Igen, és ezek között is volt olyan, amely rendkívüli módon megragadott. Ezek ugyan nem táncjátékok, de olyan „teljes testtel” előadott darabok, amelyek jellemzőek a távol-keleti és nyugati színházban is. Az egyik ilyen a Faust tragédiája volt a Pekingi Központi Dráma Akadémia produkciója: nagyon érdekes, hogy egy európai, alapvetően keresztény kultúrkörben született művet hogy adaptál egy távol-keleti társulat.
– A magyar társulatok részvételét hogy értékeled?
– Néptáncban például nagyon erősek vagyunk, és rendkívül érdekes, amikor a néptáncosok gazdag hagyománnyal a háttérben, annak ismeretében új formákkal kísérleteznek. Ilyen volt a pozsonyi Ifjú Szivek Táncszínház Hontalanítás című előadása, amely a felvidéki magyarok kitelepítésének állít emléket. Formanyelvében, látványban, mondanivalójában hihetetlenül erős kortárs színház, amely természetesen néptáncnyelvvel dolgozik. Ugyanígy említhetném a Magyar Állami Népi Együttes Naplegendáját is, amely – már legalább húsz éve van repertoáron változatlan sikerrel – szintén kiemelkedő előadás volt.
Az interjút Sánta Sára készítette.
