Hegymászóhasonlattal élve: a csúcs mindig félúton van. A Nemzeti Színház által szervezett 10. Nemzetközi Színházi Olimpia ugyan a június 24-i margitszigeti zárógálával és összművészeti eseménnyel lezárta az évadot, az olimpia eseményei mégis folytatódnak tovább. Mérleg megvonására és az őszi tervek felvázolására kértük Vidnyánszky Attilát. Az olimpia művészeti vezetője, a Nemzeti Színház vezérigazgatója magyaros vendégszeretetről, a világszínház javáról és az ünnep beteljesedéséről.
– Miben különbözik a Színházi Olimpia a nagy nemzetközi fesztiváloktól, mint amilyen Edinburgh, Bogotá vagy Avignon?
– Az 1995-ben Görögországban életre hívott Színházi Olimpiát neves rendezők és alkotók alapították azzal a szándékkal, hogy a fesztiválokra jellemző versenyszellemet kizárva felmutassák a világszínház izgalmas szellemi műhelyeit, amelyek a hagyomány és a korszerűség kérdésére keresik a választ. Az egyik kezdeményező, Theodórosz Terzopulosz színházeszményének középpontjában is egy több évezredes forma, a tragédia áll, ugyanakkor a görög mesterre a 20. század egyik legnagyobb hatású alkotójának, Bertolt Brechtnek az esztétikája is hatott. Ebből a példából is látszik, hogy a Színházi Olimpia nem – az egyébként legitim – szórakoztató műfajokra, hanem a színházi rituális-szakrális funkciójára összpontosító, azt kutató rendezőkre, társulatokra nyitott. Ebből fakad sokszínűsége is, hiszen a hagyomány eltérő formákban mutatkozik meg, ezért sem beszélhetünk arról, hogy a Színházi Olimpia valamilyen múlandó fesztiválízlés vagy ideológia szerint szerveződne, hanem kifejezetten keresi az eltérő világnézetű alkotókat. Mindezt 2001-ben tapasztalhattam meg először, amikor a beregszászi színházzal – akkori nevén Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházzal – részt vettem a moszkvai Színházi Olimpián, és szomorúan tapasztaltam, hogy rajtunk kívül nem szerepel magyar kőszínház az előadások között, sőt a következő majd két évtizedben sem volt meghívva magyarországi produkció. 2019-ig kellett várni arra, hogy a Nemzeti Színház mellett a Kolozsvári Állami Magyar Színház is meghívást kapjon a Szentpétervár és a japán Toga által közösen rendezett eseményre. A magyar színházi élet rendkívül gazdag, de bizonyos bezártság jellemzi. Most úgy látom, hogy éppen ez lehet a 2023-as Színházi Olimpia egyik legfontosabb hosszútávú hatása: a hazai teátrumok végre kapcsolatokat építhettek ki nemzetközi színházakkal, amire az ambiciózus műhelyek a jövőben is alapozhatnak. Korábban ez a nemzetközi szemlélet nálunk leginkább csak a báb- és táncművészekre volt jellemző, most talán ez megváltozhat. Fontos, hogy lássuk a külföldi színházi tendenciákat, és láttassuk magunkat a nemzetközi porondon.
– Megjárva korábbi olimpiákat, hogyan gondolta el a magyar szervezést?
– 2019 novemberében Fekete Péter államtitkár úrral a szentpétervári kulturális fórumon egy előadáson mutattuk be az elképzeléseinket. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy nagyon tetszett mindenkinek. Először a vezetőség mondott igent rá, aztán a szervezőbizottság, majd 2020-ban hivatalosan is bejelentették, hogy 2023-ban Magyarország fogja rendezni az olimpiát. Koncepciónk rendhagyó volt az olimpiák sorában: kezdettől megfogalmazott tervünk ugyanis az volt, hogy a Magyarország által szervezett Színházi Olimpia ne csak műfaji értelemben legyen sokszínű, vagyis adjon teret a társművészeteknek, hanem vonja be, és ezáltal mutassa fel az egész nemzet színjátszását, élő előadó-művészeti törekvéseit. Ezért kértük több mint száz magyar partnerünktől, hogy hívjanak meg szabadon nemzetközi társulatokat, de lássanak vendégül határon túli magyar színházakat is. Korábban egy-két város és intézmény adott otthont az olimpiáknak, Magyarországon viszont mindenkit megszólítottunk, hogy minél szélesebb körben ünnepelhessük a szakmánkat. Miután ezzel a koncepcióval elnyertük a bizalmat, Japánba is elmentem, hogy a Színházi Olimpia egyik vezetőjével, Tadashi Suzukival tárgyaljak. Emellett döntő fontosságú volt, hogy Orbán Viktor miniszterelnök fogadta a szervezőbizottságot, és a kormányfőtől garanciát kaptunk az anyagi háttér biztosítására. Ezzel megkezdődhetett a magyar színháztörténet legnagyobb eseményének szervezése.
– Milyen programmal készültek a Színházi Olimpiára?
– Immár tizedik éve rendezzük a Nemzeti Színházban a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (MITEM), és a kétszáz éve született Madách Imre előtt fejet hajtva különösen is fontos volt számunkra, hogy a Nemzeti Színház az olimpián belül szervezze meg az eddigi legnagyobb szabású MITEM-et. A magyar színházi szcéna minden meghatározó szereplőjét megszólítottuk, és többen közülük – túllépve egy-két vendégtársulat meghívásán – ugyancsak fesztivált szerveztek: a bábosok, a kortárs táncosok, az ifjúsági és gyermekszínházak önálló rendezvénysorozatot szerveztek. A Győri Nemzeti Színház a Duna-menti színházak fesztiválját, Debrecen pedig az amatőrök nagy nemzetközi mustráját rendezte meg. És volt még egy szempont: ha van olyan színház, amelyiknek éppen ebben az évben van valamilyen ünnepe, mint például az idén 100 éves Operettszínházé, vagy a kétszáz éves miskolci teátrumé, azt is kiemelten kezeltük. Ezen események mellett azonban azok a színházak is – legyen szó kőszínházról, az alternatív szcénáról vagy a szabadtéri színházakról – számos értékes kapcsolatot építhettek ki, akik egy-két társulatot láttak vendégül. Miközben szabad kezet adtunk a partnereinknek, sokan fordultak hozzánk segítségért, kiket is hívhatnának meg. Ez jól mutatja, hogy – néhány kivételtől eltekintve – tényleg mennyire zárkózott volt a magyar színházi élet. Hogy a jövőben mindezek a kapcsolatok fennmaradnak-e, ahhoz minden résztvevő erőfeszítésére szükség lesz, de a Színházi Olimpia ebből a szempontból gátszakadás volt: 58 ország 400 társulata tartott 750 előadást Magyarországon. Mindez nem jöhetett volna létre egy olyan szakmai összefogás nélkül, ami rendkívüli idehaza. Bízom benne, hogy erre a „házon belüli” párbeszédre is tudunk majd építeni a jövőben.
– Az olimpia központi programjaként említette a MITEM-et. Miben tért el ez a találkozó a korábbiaktól?
– A MITEM nevében hordozza egyik küldetését: miközben egy ilyen léptékű színházi találkozó önmagában is sokat tesz azért, hogy hazánk felkerüljön a világszínház térképére, korántsem nevezhetjük járulékos következménynek, hogy Madách Imre nevét megismerteti a külföldön. A MITEM idei mottója – „Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!” – pedig kifejezetten megszólítja korunkat, hiszen manapság többet beszélünk a veszteségeinkről és a szorongásainkról, mint mindarról az értékről, amiért érdemes küzdeni. A 9. MITEM a Nemzeti Színház művészeti műhelyének – és itt ki kell emelnem Kulcsár Edit Ágota kolléganőmet, aki főszervezőként csapatával hatalmas munkát végzett –, a színház műszaki szakembereinek és egész stábjának köszönhető. Majdnem minden nálunk megforduló társulat képviselőjével tudtam külön is beszélni, és kiemelték, hogy a Nemzetiben egyszerre professzionális és vendégszerető légkörben tudtak dolgozni. Sorolni is nehéz lenne azokat a várt és váratlan nehézségeket, amelyeket együtt le tudtunk küzdeni. A Nemzetiben rendező külföldi művészek eddigi visszajelzései alapján a társulatunk felkészültsége nemzetközi szintű, az idei MITEM-en megforduló közel negyven produkció pedig elégedetten távozott, mert a színházrajongó közönség mellett a műszaki csapatunk minden igényt képes kielégíteni. Legyen szó Szlava Polunyin SNOWSHOW-jának különleges látványáról, az olasz Alessandro Serra A viharjának szcenikai igényeiről vagy a külső helyszíneken való helytállásról, mint amilyen a német Heiner Goebbels Mindaz, ami történt és történhetne című, a Tüskecsarnokban rendezett színházi víziójának kiszolgálásáról. A legnagyobb elismerést talán Suzuki Tadashitól kaptuk. A japán mester először járt hazánkban, és kora miatt talán utoljára Európában. Tiszteletére a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel közösen A testben élő kultúra címmel könyvet mutattunk be az itt tartózkodása idején. A Jámbor József és Fazekas Sándor fordításában, valamint Szász Zsolt dramaturg kollégánk szerkesztésében megjelenő kötet mellett Suzuki két előadását fogadtuk: a Suzuki-társulat A trójai nők és az Elektra című előadásai mindenki számára emlékezetes színházi élményt jelentettek, ahogyan a társulat fegyelmezett, szertartásos magatartása is. Suzuki mester elégedettsége ezért is nagy elismerés számunkra. Theodórosz Terzopulosz Dionüszösz visszatérése című munkáját pedig Kozma András kollégánk fordította le az olimpia idejére. Az a tény, hogy Budapesten ült le nyilvánosan egymással a kortárs színház két meghatározó alakja, Suzuki és Terzopulosz, mutatja a MITEM rangját is.
– Ha nem a színházigazgatót, hanem a színházbarátot kérdezzük: melyik volt a legemlékezetesebb előadás a MITEM-en?
– Egyetlen produkciót a sok közül biztosan nem tudok kiemelni, ráadásul keverednek bennem az emlékek: húsvéttól Szent Iván éjig gyakorlatilag végigcsodálhattam a világszínház javát. A nyolcórás indiai Mahábhárata végén köszönteni a hajnalt, Emma Dante, Romeo Castellucci vagy Alessandro Serra előadásain keresztül látni az olasz színház kimagasló színvonalát, élvezni Heiner Goebbels vagy a román Silviu Purcărete látomásos színházának varázsát, a francia Jean Bellorini művészi játékosságát, meglesni az antropológiai színház híres képviselője, Eugenio Barba pécsváradi workshopjára, vagy ráismerni arra, hogy a Mexikóvárosi Nemzeti Színház igazgatója, Aurora Cano hasonló célokat lát intézménye előtt – a kisebbségi nyelvek védelme, bizonyos káros globalizációs tünetek kiszűrése –, mint én a pesti Nemzeti élén, ez mind-mind felejthetetlen emlék. Ezek persze csupán személyes benyomások, Kornya István kollégám szerkesztésében reprezentatív könyvet jelentetünk majd meg az olimpiáról.
– A nemzetközi társulatok vendégül látása mellett milyen saját gesztusai voltak a Nemzeti Színháznak, amivel a külföldi látogatókat is fogadta?
– Bár mi elsősorban a magyar közönséget szeretnénk kiszolgálni, és nekik szerveztük az olimpiát, természetesen folyamatosan párbeszédet kezdeményeztünk a külföldi partnereinkkel, nézőkkel. Az olimpia nemzetköziségét mutatja az is, hogy több mint húsz országból – egészen meglepően távoli helyekről – vásároltak jegyet a MITEM előadásaira. Mi arra törekedtünk, hogy a MITEM és az egész olimpia alaphangját megadhassuk. Ezt jelképezte az a cirkusztörténeti és lélegzetelállító pillanat, amikor az olimpia megnyitásaként ifj. Simet László egy ókori színházi maszkkal kötélen átkelt a Duna felett. Az Átmentem elnevezésű projekt szimbolikus gesztus volt: ilyen elszántsággal szeretnénk mi is átmenteni értékeinket a jelen és az utókor számára. De az alaphangot erősítette a Csíksomlyói passió című előadásunk Szent István-bazilika előtti, pünkösdi ünnepe. Teltháznyi közönség, megannyi magyar és külföldi néző, az előadás mellett elidőző járókelő láthatta keresztény hitünk alapjának, Jézus szenvedéstörténetének dramatikus újraélését. A MITEM és az egész olimpia lelkületének egyetemességét talán Madách Imre hozta el számunkra. A Madách Projekt keretében 11 ország színművészeti egyetemei vettek részt, és adták elő Az ember tragédiáját a Hajógyári-sziget egyik régi hajóépítő csarnokában június 23-án. Több mint kétszáz színinövendéket a néha 40 Celsius-fokos melegben dolgozni látni, megerősítő tapasztalat volt a számomra is: a színház valóban közös szenvedélyünk, és egy olyan nyelv, amelyen a vallási, politikai és világnézeti különbségek ellenére is szót értünk egymással. A közmédia a magyar dráma napján, szeptember 21-én tűzi műsorra ezt a több mint hétórás előadást, a hosszas előkészületekről és a három hétig tartó, közös budapesti próbákról pedig az SZFE hallgatói és oktatói készítettek kétrészes werkfilmet Nagy Anikó Mária rendezésében, amit szintén műsorra tűz majd a közmédia. Ha ezek a mozgóképes dokumentumok meg tudnak mutatni valamit abból az ünnepből, amit mi – magyarok, egyiptomiak, románok, lengyel, grúzok, angolok és még sorolhatnám – közösen megéltünk Madách csodálatos műve mellett időzve, talán a tévénézők is átéreznek valamit a színház és az olimpia varázsából.
– Nem mehetünk el egy ünneprontó esemény mellett: a szomszédunkban dúló háború mennyiben befolyásolta az olimpia programját?
– Az Ukrajnában zajló tragikus események valóban árnyékot vetettek a színházi programra, hiszen a Nemzeti Színházban nem tudtuk a hadban álló felek társulatait vendégük látni, bármennyire hiszünk is benne, hogy éppen a vendégszeretet és a kultúrán keresztüli párbeszéd fenntartása és erősítése szolgálja mindannyiunk céljait. A Színházi Olimpia szervezőbizottságának tagja, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vezetője, Valerij Fokin nagyvonalú és bölcs javaslatára nem hívtunk meg orosz színházakat, és ukrán partnereink is lemondták a szereplést. Bízunk benne, hogy mielőbb véget ér a háború, és mi elkezdhetjük újra építeni a kapcsolatainkat. Megértettük és tiszteletben tartottuk a felek szempontjait, ugyanakkor mindenféleképpen szerettük volna, ha nem felmutatni e két kultúrnemzet színjátszásának javát, de legalább ízletőt adni mindabból a gazdagságból, aminek most hiányát szenvedjük. Az ukrán és az orosz színházművészet – ahogyan az elmúlt kilenc év MITEM-ein erről minden néző meggyőződhetett – a világ élvonalába tartozik. Ebből a kultúrkincsből a Színházi Olimpia tényleg csak a gesztusok erejéig ismertethetett meg egy-egy produkciót vagy alkotót a magyar közönséggel. Valerij Fokin a Nemzeti Színházban rendezte meg Kirill Fokin REX című darabját, amivel az olimpián bemutatkozott, valamint a Petropolisz című filmjét vetítettük az Uránia Nemzeti Filmszínházban az off-program részeként. Nagy örömünkre nem maradtunk ukrán társulat nélkül, hiszen az olimpia keretében zajló Vénégy Fesztivál és Színházi Találkozón láthatta a közönség a lembergi Voszkreszennij Színház egyedülálló utcaszínházi produkcióját.
– A Színházi Olimpia javán már túlvagyunk, mi várható ősszel?
– A konkrét előadások mellett nagyon fontos az összegzés: remélem, minél szélesebb körben összeülünk majd partnereinkkel, hogy átbeszéljük tapasztalatainkat. Színházesztétikai benyomásainkon túl érdemes volna az olimpia eredményeit számba venni, és közösen mérlegelni, hogyan építhet a magyar színházi élet erre a kiemelkedő évre. Remek kezdeményezések szökkentek szárba az olimpia keretében, meg kellene fontolni, melyik és hogyan lehet életképes az előttünk álló – a háború okozta gazdasági körülmények miatt nem könnyű – időszakban. De miközben mérleget vonunk, valóban folytatódik a Színházi Olimpia, hiszen a Nemzeti Színház ősszel megrendezi a 10. Madách Nemzetközi Színházi Találkozót, első alkalommal adunk otthont a nemzeti kisebbség nyelvek fesztiváljának, a Synergynek, és két évfordulót is rangos eseményekkel ünnepelünk. A kétszáz éve alapított Miskolci Nemzeti Színház meghívására Magyarországra – a borsodi megyeszékhelyre és a budapesti Nemzetibe – érkezik az egyik leghíresebb színház, a francia Comédie-Française egy Tartuffe-előadással. És a Nemzeti Színházban a Háztűznéző bemutatójával üljük meg a beregszászi színház alapításának harmincadik évfordulóját. A kárpátaljai magyarság állapotára tekintettel nehéz szívvel használom az ünnepelni szót, de nagyon szeretném ebben a kínkeserves helyzetben is azt meglátni, ami reményt adhat nekünk. A beregszászi társulat a háború ellenére sem széledt szét, és lehetőségeik szerint továbbra is szolgálják az Ukrajnában élő magyar közösséget. Az ő történetük arra is példa, hogy minden vitánk és széthúzásunk ellenre igenis van összefogás a magyar nemzetben. Sin Edina igazgató a megmondhatója, mennyi meghívást kapott a Magyarországra „menekült” társulat. Már az elmúlt három évtized is viszontagságos volt, minden baráti gesztusból táplálkoznunk kell. Azt hiszem, ennek a kicsiny színháznak és az őt támogató közönségnek is helye van a Színházi Olimpián.
Az interjút Vidnyánszky Attilával Lukácsy György készítette.
